Biztos megérte kivárni, mi is történt Budapesten? – Fekete Özvegy kritika

Hosszú várakozás után Natasha Romanoff is önálló filmet kapott, hogy többek között Budapesten tegyen pontot egy rendezetlen ügye végére.

Bevallom, értetlenül ülök a klaviatúra felett. Nem sikerült ugyanis még teljesen felfognom, pontosan mi szükség is volt az alaposan megcsúszott Fekete Özvegy-filmre, legalábbis ilyen formában. Az időközben előzménnyé avanzsálódott film évről évre egyre inkább feleslegesnek tűnt, de a reménykedés persze mindvégig megmaradt, hogy kisülhet ebből valami jó is. Fellibben a vörös lepel a karakter múltjáról, kiderül, mi történt Budapesten, no meg persze Kiképző személyében az egyik legnagyobb rajongókedvenc gonosz is debütálhatott végre a filmvásznon.

Ám ilyen formában és megvalósításban, amit most kézhez kaptunk, sajnos tényleg a vészmadaraknak lett igaza Scarlett Johansson szólófilmjét illetően.

A cselekmény egy hosszabb flashbacket követően közvetlenül a Polgárháború történései után veszi fel a fonalat: Natasha Romanoff megszegte a Szokóviai Egyezményt, elárulva T’Challa királyt, tehát annak rendje és módja szerint Ross tábornok csapata rögvest üldözőbe is veszi a kémnőt. Főhősünk menekülni és bujkálni kényszerül, amiben O. T. Fagbenle karaktere segít neki – csakhogy ez nem tart sokáig. Amikor egykori fogadott húga, Yelena Belova küld neki egy olyan csomagot, ami ismét a sötét múltját idézi fel benne, nemcsak múltbéli démonaival, hanem a rejtélyes Kiképző karakterével is összetűzésbe kerül. Nincs mit tenni, Natashának Budapest felé kell vennie az irányt, hogy egykori “családtagjaival” közösen pontot tegyen a múltja és a Vörös Szoba történetének végére.

Őszinte leszek, a film első fele egészen rendben van. A múltidézős nyitójelenet, valamint a film eleji stáblista alatti zenés montázs ad egy komor, a 2014-es Amerika Kapitány: A tél katonájához hasonló atmoszférát az egész filmhez. Natasha menekülése, Kiképző első felbukkanása, valamint a Florence Pugh játszotta Yelenával közösen eltöltött “meghitt” budapesti kiruccanás is kifejezetten szórakoztató. Nyomokban az újhullámos Mission: Impossible-filmek is eszembe jutottak a vászon előtt, de talán csak elkalandoztam, és inkább már egy új M:I filmet néztem volna. 

Pugh egyébként nagyszerű a szerepben és a film egyik kiemelkedő pontja, miatta kifejezetten megérte elkészíteni a produkciót. Scarlett Johansson továbbra is jól hozza a megtört Natashát, de őszintén szólva nem érzem, hogy bármit is hozzáadott vagy épp elvett volna ez a film az ő karakterének mélységét és megítélését illetően. A Végjáték végére megértjük, hogy igen, neki a szörnyű, tragikus múltja után lett végre egy befogadó családja, akikért hajlandó volt feláldozni az életét – itt pedig megtanulhattuk, hogy, nos, volt neki még egy?

A legfőbb probléma viszont, hogy ez a család sajnos – és erős lesz, tudom, hogy erős lesz a következő gondolat – azokat a Dominic Toretto-i “magaslatokat” sem éri el, amit a Halálos iramban-széria rak már le elénk tíz éve az asztalra. Pugh és Johansson között a kémia még működik, de Rachel Weisz karaktere, Melina, totálisan érdektelen és csupán expozíciós szócsőként operál a filmben, míg David Harbour Vörös Őre… Nézzétek, én a Stranger Thingsben sem kedvelem túlzottan, szerintem egy karaktert tud hozni, azt is túltolva, itt pedig a félelmeim maximálisan be is igazolódtak. Nem vitatom, hogy egy-két poénja a százból tényleg betalál és vicces, de a többségük a komolynak szánt soraival egyetemben, meglehetősen kínos.

Egyszerűen nem működik ez a család téma, amit viszont valószínűleg a filmet összetartó ragacsnak képzelhettek el a készítők. Egyszerre erőltetett és művi, nem őszinte (a múltjukat tekintve eleve ugyan miért lenne az?), mégis a börtön szöktetős jelenet után egy bődületesen unalmas és üres húsz percet ezzel a négy karakterrel töltünk el egy vidéki házikóban. A drámai részt a dialógusok miatt nem sikerül kellően átadni, a szövegkönyv ilyen téren ugyanis messze az egyik leggyengébb, amit valaha láthattunk Marvel-filmben. Klisék klisék hátán, elcsépelt, coelhós mondatok hada, amiket vagy kilométeres expozícióval, vagy érzelmi fröcsögéssel töltenek meg.

A film második felétől tehát sajnos erős lejtmenet következett, amit a harmadik felvonás sem segít elfeledtetni. Drejkov személyében egy komolyan vehetetlen, kidolgozatlan sablongonoszt kapunk, akit mintha a kilencvenes évekből hoztak volna át ebbe a filmbe a világuralmi terveivel és a szálak háttérben való irányításával. Tényleg, röhejes. Kiképzőről pedig érdemben nem is tudunk nyilatkozni, ugyanis a jelenetei nagyobb részét láthatta mindenki az előzetesekben. Kiképző egy óriási kihagyott ziccer lett, fejfogós leleplezéssel és alig pár mozdulattal: abban reménykedhetnek a karakter rajongói, hogy az “igazi Kiképző” még várat magára, és nem ez az inkarnáció lesz az, akit később még viszontlátunk – ha viszontlátunk egyáltalán.

Az akció és a csatajelenetek javarészt fantáziátlanok és üresek, nem is túl látványosak (ami figyelembe véve, hogy ott van a filmedben Kiképző, azért nem semmi), az említett börtönös szekvencia után egyszerűen nehéz komolyan venni a filmet. Nem szeretem a “súlytalan” és “tétek nélküli” kifejezéseket használni, mert véleményem szerint az utóbbi években el lettek koptatva, legtöbbször pedig hibásan – de a Fekete Özvegyet maximálisan helytálló ilyen szavakkal illetni, mert teljességgel felesleges vagy szimplán gyenge a legtöbb apró történés is. Lehet mókázni a filmben a szuperhőstoposzok kiforgatásával (Natasha szuperhős pozíciója), csak előtte lehet érdemesebb lett volna a megvalósítás szintjén szétnézni.

Igazából nekem is felesleges több karaktert szánni erre a kritikára, szomorú mód a Marvel Moziverzum egyik leggyengébb produkciójával kezdett a negyedik fázis mozifilmes fronton – bízunk benne, hogy a Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendája vagy az Örökkévalók visszatéríti majd a helyes útra a franchise-t.

Ja és igen: a film legeslegvégén egyetlen stáblistás jelenet várja a közönséget, de előtte érdemes lehet felzárkózni az idén debütált Marvel-sorozatokkal.

45%

Pozitívum

(+) Scarlett Johansson és Florence Pugh kettőse
(+) Budapesti kitérő
(+) A film komor nyitánya, első fele kifejezetten pörgős és szórakoztató

Negatívum

(-) Borzasztó dialógusok
(-) Erőltetett, kínos családdinamika
(-) Nincs érdemi gonosz, Kiképző elfuserálása
(-) Érdemben nem tesz hozzá Natasha karakteréhez

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük