Az előzmények
Miután a Disney rátette a mancsát az addig Netflixen futó Defenders „univerzumra”, azaz a Marvel (és most már nyugodtan mondhatjuk, hogy az MCU) sötétebb, durvább, földközelibb, utcaszintű hőseit foglalkoztató sorozataira, félő volt, hogy vajon miként is illeszkedik mindez a stratégiájukba. Sokáig nem is lehetett tudni sok mindent arról, hogy folytatások, esetleg teljes rebootok következhetnek-e, vagy az egész úgy felejtős, ahogy van. Nyilván jöttek az ígéretek, hogy például Charlie Coxra továbbra is számítanak Fenegyerekként, meg hogy Jessica Jones és Luke Cage is visszatérhet, valamint, hogy Jon Bernthal Megtorlójában is látnak fantáziát.
De a konkrétumok egész sokáig nem akartak kiderülni. Amikor viszont Charlie Cox valóban visszatért egy rövid cameo erejéig a Pókember: Nincs hazaútban, több volt az, mint reménysugár. Az utcaszintű hősök korábbi megformálói sorra megerősítették, hogy így vagy úgy, de viszik tovább a velük megkedvelt karaktereket. A Daredevil: Újjászületés pedig már bizonyította is, hogy Cox mellett Bernthal is az új felvonás része lesz. Bár
sokan féltek attól, hogy a Disney hatalomátvételével puhulhat az addigi szériák mocsokfaktora,
az új Daredevil-sorozat soft reboot jellegével is jobbára megőrizte azt a hangulatot, amit korábban is képviselt.
De mi a helyzet egy olyan hipererőszakos, az MCU színes-szagos világával nehezen összeegyeztethető figurával, mint a Megtorló? Azt már március óta tudjuk, hogy nyáron Frank Castle-nek fontos szerepe lesz az új Pókember-filmben. De ez is csak egy újabb cameo lesz, mint a Daredeviles megjelenései, vagy lehet-e hosszabb távon is létjogosultsága a halálfejes bosszúállónak ebben a világban? Ha igen, hogyan lehet őt szélesebb közönségnek is vonzóbbá tenni, egyáltalán kell-e? És ha nem, akkor mi lehet az ő szerepe a nagyobb képet nézve? Erre keres és kínál válaszokat a The Punisher: Az utolsó célpont (Punisher: One Last Kill), a legújabb Marvel Special, amelyet klasszikus filmesztétikai szempontok mentén nehéz értékelni, de nem árul zsákbamacskát azt illetően, hogy valójában mi is szeretne lenni.
A célját pedig Frank hatékonyságához hasonlóan ellentmondást nem tűrő módon kommunikálja és viszi végig.
Az új Megtorló rövidfilmmel kapcsolatban már csak azért is nagyok voltak az elvárások, mert minden jel arra utalt, hogy a karakter egyik legismertebb és legmeghatározóbb történetét, az Üdv újra itthon, Frank, azaz Welcome Back, Frank című Garth Ennis sztorit emeli a filmes kánonba. De ez csak részben igaz. Megjelenik ugyan a Gnucci klánnal folytatott konfliktus, de csak foghegyről odavetve, amolyan fanservice, de még inkább fan teaser módon. Ennek mentén pedig az egész különkiadásnak van egy furcsa íze. Bár Megtorló-filmként hirdeti magát, sokkal inkább van szó egy Frank Castle történetről. Vagyis pontosabban egy olyan újabb Megtorló eredettörténetről, ahol
a megtépázott lelkű, hernyóként begubózott Frankből a hibernáció után, kényszerűségből halálfejes lepkeként meg- és újjászületik a Megtorló.
Az alkotók elmondása szerint valamikor a Daredevil: Újjászületés első és második évada között, és kicsit utóbbival párhuzamosan járunk, bár az utcai káoszon kívül sok minden nem erősíti meg ezt. Mindenesetre Frank kiszabadult az ATF fogságából (mindenki emlékszik a stáblista utáni jelenetre, ugye?), hogy nagyjából ugyanott folytassa reménytelennek látszó küzdelmét a traumájával, ahol legutóbb láttuk a Daredevil szériában. Frank a búvóhelyén ádáz küzdelmet folytat a démonaival, magából kikelve üvölt, miközben az elesett bajtársai és a halott családja kísérti. Az utcákon pedig semmi sincs rendben. De Frank bármit is lát, csak katatón módon lépdel tovább, hogy megérkezzen szerettei sírhelyéhez, ahol már éppen végezni készül magával.
Kislánya szelleme pedig meggyőzi arról, hogy
számára még nem jött el az idő,
hogy csatlakozzon hozzájuk. Akármennyire is ezt mondatja vele a céltalanság és kilátástalanság. Franket ekkor szólítja le egy kedves, tolószékes, idős hölgy. A Megtorló-képregények ismerőinek nem is kell sok, hogy Ma Gnuccit ismerjék fel a hölgyben, aki felett Frank egyik legádázabb ellensége, Barracuda őrködik. Úgyhogy az egyszeri néző jobbára a Gnucci mátriárka mondókájából, és a bevágott rövid leszámolásokból ismerheti meg az Üdv újra itthon, Frank sztoriját. De nincs is idő nagyon az elmélázásra, ugyanis a matróna Frankre szabadít egy egész seregnyi alávaló gyilkos gazembert. Innentől pedig beindul a Megtorló zúzda, a hullák száma pedig az egekbe szökik.
A kutyafáját!
Nos, hogy a The Punisher: Az utolsó célpont mi is volt pontosan, azt egyfelől nehéz belőni, másfelől pedig kétségünk sem lehet a projekt mibenléte felől. Ugyanolyan teljesértékű Marvel Special tévéfilm, mint az Éjjeli vérfarkas, vagy A galaxis őrzői – Ünnepi különkiadás? Besorolásában igen, de ha őszintén belegondolunk a látottak után, semmiképpen sem.
A film első fele Frank PTSD-jének mozgóképes manifesztuma,
és mint ilyen veszettül jól működik. Lényegében egy naturalisztikus háborús film horrorszekvenciájának feleltethető meg, ahol a széttöredezett elméjű katona már elvesztette mindenét. A családját, az egzisztenciáját, és az identitását. Bernthalról eddig is tudtuk, hogy nem csak, hogy jó színész, de Frank és a Megtorló alakítására is tökéletes választás. Amit pedig ezekben a jelenetekben prezentál, az karrierjének egyik csúcsteljesítménye is.
Nem, nem elsősorban azért, mert üvöltözik (a mémeknek megfelelően), sír és hangos – hanem azért, amilyen mélységben hitelesen tudja átadni egy megtört veterán küszködését a saját múltjával. A felszínen sokan akár csak egy hangos hisztit láthatnak, vagy egy zene nélküli Five Finger Death Punch videoklipet. De a színész szemét, mimikáját, a szakálla alatti arcrezdüléseit figyelve egy olyan valaki tekint vissza, aki nemcsak a karakter lényegét, hanem az általa reprezentált, harcviselt veteránokat is képviseli. A Megtorló és a koponya lehet egy elkoptatott szimbólum, amely minden második rendfenntartó és taktikai-felszerelés rajongó autóján/táskáján/pólóján visszaköszön.
Ám a karakter lényegét még senki olyan mélységben nem adta vissza, mint ahogy Bernthal teszi ebben az uszkve 20 percben
(és az elmúlt kb. 10 évben). Talán még a képregények sem. Így a The Punisher: Az utolsó célpont Frankje mondhatni egy igazán emberi, rétegzett és érzékenyített alak, aki segíthet lebontani a sztereotípiákat és átértelmezni a maszkulinitás fogalmát, valamint annak médiareprezentációját is.
Éppen ezért fájó pont, hogy ilyen rövid, tömör és sietős a film. Frank PTSD-je, a túlélők bűntudata, és az a mentális mélypont, amit átél, lényegében azonnal a sarokba kerül, mert beindul a darálás. Nincs idő fellélegezni, és nincs igazi átmenet a karakter két létállapota között, ami segítené a nézői befogadást. Nem arról van szó, hogy a szinte azonnal rákövetkező zúzda rossz lenne, sőt. Inkább arról, hogy ennek a történetstruktúrának valóban jót tett volna egy hosszabb játékidő, ahol mindennek igény szerint bőven van ideje lélegezni.
Kő kövön és faltól falig
A The Punisher: Az utolsó célpont második fele egy hamisítatlan kortárs akcióorgia,
ami le sem tagadhatná hatásait. Elsősorban itt pedig a John Wick szériára kell gondolni. Elképzelhető, hogy maga a Megtorló is inspirálhatta Wick figuráját, de ebben a Marvel iterációban egyértelmű a visszahatás is. Elég csak, ha a kutya miatti bosszút, vagy a tollal történő kivégzést említjük, de Wickhez hasonlóan Frank is mitikus státuszba kerül a nagy harc után. Bernthal és a rendező, Reinaldo Marcus Green (akivel a színész már nem először dolgozik együtt) egyértelműen napjaink akciófilmes trendjeit igyekezett felhasználni a Megtorló különkiadásban.
Mindent áthat a kaszkadőrpornó és az erőszakbalett, miközben a hosszú snitteket csak ritkán tarkítják mesterséges felvételek. Nem, még az az ominózus, virálissá vált pár másodperces snitt sem teljesen az, amit a legtöbben kifiguráznak a különböző felületeken. Tény: nem szép az a felvétel. De az is tény, hogy a színész CGI arccseréjén kívül a felvétel valódi kaszkadőrmutatványt tartalmaz. Éppen ezért kár ezt a néhány képkockát olyan negatívumként megítélni, mintha a teljes filmélményt rontotta volna el. Ha valaki gyengének érzi Az utolsó célpontot, az bizonyára nem csak emiatt a felvétel miatt érzi úgy.
A vérmennyiségre, erőszakra pedig annak sem lehet oka a panaszra, aki a 2005-ös Megtorló videojátékot tekinti etalonnak. A diznísített Marvel valóban nem fogta vissza magát: ahol kell, fröcsög a vér, és teliben mutatják a becsapódó pengék okozta sérüléseket is. Kiskorúakat tényleg nem érdemes a film elé engedni. Bár az is igaz, hogy ott, ahol már testhorror szintű roncsolásokat láthattunk volna, a kamera szemérmesen visszavonul. Szóval kevés ok lehet a panaszra.
Szóval mi ez?
De akkor mégis mitől lehet hiányérzete sokaknak? Ahogy azt már korábban érintettük: a játékidőtől.
Lényegében a film oda fut ki, ahol igazából kezdődnie kéne.
Ez a mennyiségű sztori és karakterfejlődés egyszerűen sokkal több időt igényelt volna, hogy egy legitim, teljesértékű filmként, vagy akárcsak tévés különkiadásként értékeljük. Az utolsó célpont így sok minden egyszerre, valójában pedig egyik sem. Persze, egy karakter újrabevezetése, hogy a széles demográfiai rétegből képzett nézősereg is képbe kerüljön a Megtorlót illetően, mielőtt beülne a gyerkőccel mozizni az új nyári Pókember blockbusterre. Na, éppen nekik lehet riasztó. De az is nyilvánvaló, hogy az ottani Megtorló nem lesz ekkora gyilkológép – mert nem lehet. Apának viszont ott lesz egy macsó, mégis érzékeny, sérült férfi antihős, akihez tud kapcsolódni, és vissza tudja nézni az eddig vele készült tartalmakat.
Az utolsó célpont arra is kiváló felület, hogy az alkotók, Green és Bernthal megmutathassák a stúdió fejeseinek, hogy mennyi mindent lehet kezdeni egy ilyen sztereotipikus, sablonos bosszúálló karakterrel. Megmutatják mesterségük címerét is, hogy mennyire értenek az akciójelenetek kivitelezéséhez, és az érzelmek prezentálásához. Meg ahhoz is, hogy a zenével megbízott embereiknek milyen remek ízlése van (fun fact: ez már a harmadik Megtorló-film, ahol a Hatebreed hardcore-ja hallható). De ennél, akárhogy vizsgáljuk is, sajnos nem több.
Az utolsó célpont egy több szempontból is remekül kivitelezett demó. Egy erődemonstráció, egy prezentáció a stáb kompetenciáiról.
Kezdődjön a megtorlás!
Erős kijelentés következik: lehet, hogy ennek nem is lett volna szabad a nagy nyilvánosság elé kerülnie, és jobb lett volna, ha csak a Marvel fejesei látják. És ezzel a lendülettel rá is kontrázok a kiejelentésemre: de
valószínűleg az alkotók is úgy gondolták, hogy részleteit tekintve ez az egész projekt túl jó ahhoz, hogy a fiókban maradjon.
Ha hinni lehet a pletykáknak, a film már annyira felkorbácsolta az érdeklődést a Megtorló iránt, hogy zöld utat kapott egy újabb saját projekt.
Hogy ez egy újabb sorozat, egy film, esetleg egy specialként tálalt kisebb produkció lesz, még nem tudni. De azt a Gnucci konfliktust jobban kifejtve, azt hiszem rajtam kívül még sokan szívesen látnák. De ha Barracuda ideje jött el, az sem lenne rossz. Az viszont, hogy a Megtorlót új lendület és felfokozott érdeklődés övezi, az nem kis részben Green és Bernthal sikere. Mi pedig nézőként csak remélhetjük, hogy még sokáig fürdőzhetünk ebben.
