Az elmúlt évek többnyire felejthető Marvel-produkciói után üdítő olyan sorozattal találkozni, amelynek alkotói láthatóan pontosan tudják, mit szeretnének elmesélni. Terry Matalas, a 12 majom és a Star Trek: Picard alkotója meglepően szabad kezet kaphatott a VízióKüldetéshez, amely a WandaVízió és a Mindvégig Agatha történetét folytatva a szuperhősös zsáner határait feszegeti. Az eredmény egy szellemes, helyenként egészen bizarr sci-fi, amely a Marvel Moziverzum csaknem két évtizedes mitológiájából építkezik, mégis határozottan önálló arculata van. Nézzük is, hogyan sikerült mindezt megvalósítani.
A történet középpontjában a Paul Bettany által alakított Vízió áll, aki a WandaVízió fináléjában visszakapta korábbi énjének emlékeit, az azokhoz fűződő érzelmeket azonban képtelen felidézni. A külvilágtól elzárkózva próbálja meghatározni önmagát, mígnem egy rejtélyes támadás és a Thomas Shepherd (Ruaridh Mollica) nevű fiatalemberrel való találkozás ismét szembesíti a múltjával, és alapjaiban kérdőjelezi meg mindazt, amit addig önmagáról gondolt.
Matalasék ezzel lényegében a WandaVízióban felvetett Thészeusz hajója-paradoxont bontják ki: vajon ugyanannak tekinthető-e egy lény, ha valamennyi alkotóelemét kicserélték, és az emlékeihez sem képes többé kapcsolódni?
A sorozat különösen ügyesen használja fel ezt az alaphelyzetet a mesterséges intelligencia és az emberi tudat kapcsolatának vizsgálatához. Bárki is állt elő azzal az ötlettel, hogy Vízió elméjében Tony Stark egykori digitális asszisztensei egy virtuális otthon lakóiként létezzenek, saját személyiséggel, szorongásokkal és kötődésekkel, minden elismerést megérdemel. P.É.N.T.E.K. (Orla Brady), E.D.I.T.H. (Emily Hampshire), valamint a többiek egyszerre szolgálnak humorforrásként és kínálnak újabb szempontokat az identitás kérdéséhez, miközben a történet előrehaladtával egyre közelebb kerülnek a nézőhöz.
Matalasék mindehhez olyan ötletes formanyelvet társítanak, amellyel a Marvel korábban csak ritkán kísérletezett. Vízió elméje önálló, folyton változó világként elevenedik meg, ahol az emlékek, a tudat különböző rétegei és a fizikai valóság közötti határok bármikor felbomolhatnak. A pszichológiai horror, az abszurd komédia és a sci-fi eszközeit gyakran egészen meghökkentő módon vegyítik, az eredmény pedig feledhetetlen – és vizuálisan is lehengerlő – jelenetek egész sora.
A mesterséges intelligencián végrehajtott ördögűzés bizarr ötletétől a finálé UltraVision-szekvenciájáig szinte minden epizód tartogat valamilyen váratlan formai vagy dramaturgiai húzást.
Utóbbi zseniálisan idézi meg a WandaVízió szituációs komédiáit, a mesterségesen létrehozott valóságot ezúttal egészen más célra felhasználva. A sorozat legnagyobb erénye, hogy az efféle ötletek mögött valódi alkotói tudatosság húzódik: a látványos kísérletezés szorosan összekapcsolódik a karakterek belső konfliktusaival, a fordulatoknak pedig rendszerint érzelmi vagy tematikus jelentőségük is van.
A legnagyobb meglepetést mégis Ultron visszatérése jelenti, akinek szerepeltetésével Matalasék egy csapásra új értelmet adnak a Bosszúállók: Ultron kora több mozzanatának. A James Spader által ezúttal fizikailag is megformált mesterséges intelligencia jóval összetettebb figurává válik, a Vízióval folytatott filozófiai vitái pedig a sorozat legjobb jelenetei közé tartoznak. Kettejük kapcsolatában a teremtő és teremtménye közötti ellentét, a kölcsönös bizalmatlanság és valamiféle torz apa-fiú viszony fonódik össze. Spader cinikus, kimért és fenyegető alakítása mögött fokozatosan egy ingatag személyiség körvonalazódik, akinek Jocastához (T’Nia Miller) fűződő kötődése még az emberiséggel szembeni megvetését is új megvilágításba helyezi.
A korábban kissé egysíkú gonosztevőből így gyorsan a Marvel egyik legérdekesebb figurája vált, Spader pedig minden létező díjat megérdemelne érte.
No persze Spader mellett Paul Bettany is a széria nagy nyertese, aki az MCU-ban eltöltött hosszú évek után végre kellő teret kap karakterének kibontására. Játékával érzékletesen mutatja meg Vízió belső vívódását, a Spaderrel közös jeleneteikben pedig szinte tapintható a két szereplő közötti feszültség. Tényleg le a kalappal Bettany előtt: legalább öt-hat különböző szerepet hoz a sorozat során, méghozzá úgy, hogy mindegyikben összetéveszthetetlen.
Mindenképp kiemelném még Ruaridh Mollicát, aki Tommy Maximoffként legalább akkora telitalálat, mint Joe Locke Billy szerepében, Todd Stashwick Paladinjáról pedig sosem gondoltam volna, hogy a végére ennyire emlékezetes figurává válik. Kifejezetten ritka, hogy egy Marvel-sorozat ennyi karaktert képes érdemben mozgatni anélkül, hogy bármelyiküket puszta dramaturgiai kellékké fokozná le.
Persze a VízióKüldetés ambíciói időnként a történet követhetőségének rovására mennek. A tudatmásolatok, mesterséges intelligenciák és fizikai megtestesülések közötti átjárások szabályrendszere az évad második felére meglehetősen kuszává válik, a monumentális finálé pedig annyi történetszálat próbál összefogni, hogy néhány konfliktus lezárása kissé sietősre sikerül. Mindez azonban keveset von le az összképből.
Különösen figyelemre méltó az is, ahogyan a sorozat az MCU múltját kezeli. A visszatérő karakterek és az utalások igazi jelentőséget kapnak, az Ultron kora eseményei és a Stark-technológia öröksége pedig egy sokkal személyesebb történet alapjaivá válnak. Matalasék ráadásul nem esnek abba a hibába, hogy mindezt a következő Bosszúállók-film előkészítésének rendeljék alá.
A VízióKüldetés ugyanis végig megőrzi saját hangját, amelynek középpontjában a címszereplő gyásza, önmeghatározása és a családjához fűződő kapcsolata áll.
A WandaVízióval és a Mindvégig Agathával együtt így az MCU egyik legjobb, tematikusan is egységes trilógiája áll össze, amelynek lezárása méltó elődeihez. A VízióKüldetés néhol túlbonyolított, máskor szinte önfeledten elborult, de végig intelligens, érzelmileg erős és roppant szórakoztató alkotás marad. Terry Matalas és csapata bebizonyította, hogy a Marvel sokat koptatott karaktereiben még bőven rejlik lehetőség, ha megfelelő alkotók nyúlnak hozzájuk. Az pedig különösen szép teljesítmény, hogy az emberi létezés legfontosabb kérdéseiről éppen néhány mesterséges intelligencia segítségével tudtak ilyen érzékenyen és ötletesen mesélni.
