Volt már csodálatos és hihetetlen, de most először tökéletes! – Tökéletes Pókember képregénykritika

Valami nincs rendben Peter Parkerrel.

Pókember nem csupán egy szimpla szuperhős, hanem a Marvel, és tulajdonképpen az egész képregényipar egyik legfontosabb alapköve. Ezért is vall rendkívül nagy merészségre az Ötletek Háza részéről olyan drasztikus változtatásokat eszközölni vele kapcsolatban, mint tették azt a 2013-ban indult Tökéletes Pókember-sorozat keretein belül. Már csak azért is, mert legutoljára, amikor másvalakire akarták cserélni Peter Parkert (Klónsztori), az rettenetesen rosszul sült el számukra, és kis híján a karakter végét jelentette.

De miről van szó pontosan? Nos, a Tökéletes Pókember egy közel másfél éven át futó történetfolyam volt, melynek során Dr. Octopus átvette az irányítást Peter teste felett, miközben ő a doki súlyosan beteg porhüvelyében rekedve lelte halálát. Mivel azonban Parker felelősségtudatát és emlékeit is megörökölte, Octavius úgy döntött, folytatja a férfi küldetését hálószövőként, de persze a saját, erkölcsileg megkérdőjelezhető elképzelései szerint. Így lett ő a minden téren hatékonyabb „tökéletes” Pókember.

A „szuperhős testet cserél ősellenségével” toposz nem ismeretlen a képregényolvasók számára, sőt, az évek során kifejezetten elhasznált klisévé vált ez a fordulat. Ami a Tökéletes Pókember esetében újdonság, hogy ez nem csupán egy átmeneti, néhány füzeten át tartó váltás volt, az alkotók ugyanis több mint egy évre likvidálták a klasszikus falmászót. Ezzel bőven hagytak időt maguknak arra, hogy rendes ívet adjanak a karakter fejlődésének és minél jobban elmossák a jófiút a gonosztevőtől elválasztó határvonalakat. A Tökéletes Pókember ennélfogva különös játékot űz az olvasóval, hiszen végeredményben egy nagyon is azonosulható és valahol szeretetre méltó figurává teszi a főhőst, miközben egyáltalán nem próbálja elkendőzni az Octavius által elkövetett szörnyűségeket.

A karakter sikerének titka részben abból fakad, hogy Otto végérvényesen orvosolja azokat a hiányosságokat, amelyek évtizedek óta lehetetlenítik el Peter Parker mindennapjait, aki viszont sosem volt eléggé motivált vagy összeszedett ahhoz, hogy tegyen ellenük valamit. Oki doki ellenben játszi könnyedséggel veszi az akadályokat, hiszen amellett, hogy ő a Föld egyik legragyogóbb elméje, épp a halál kapujából tért vissza egy olyan fiatal és életerős férfi testében, melyről nem is álmodhatott korábban, így teljesen érthető, hogy egyetlen pillanatot sem akar elvesztegetni. Octavius tehát nemcsak megéli, de tökéletesíti is Pókember életét, mind szakmai, mind bűnüldözői, mind magánéleti szinten.

Szuperhősként már-már nevetségesen nagy hatalomra tesz szert. Amellett, hogy miniatűr robotjaival az egész várost szemmel tartja, még egy Halálcsillag-szerű bázist is kialakít magának saját „rohamosztagosokkal”. Az ennyire korlátlannak tűnő erővel felruházott figurák közismerten próbára szokták tenni az írókat, hisz nem egyszerű közel hozni őket az olvasókhoz, ám a történetfolyam mögött álló Dan Slott pont az ilyen kihívásoknak él. A Tökéletes Pókember legnagyobb erénye igazából pont az, hogy meri feszegetni a határokat, miközben teljesen felforgatja az olvasói elvárásokat, és attól sem riad vissza, hogy a karakter legvehemensebb védelmezőit is elbizonytalanítsa.

Slott természetesen nem egyedül dolgozott, bár a fősorozatot nagyrészt önállóan, illetve Christos Gage bevonásával vetette papírra, míg a magyarul megjelent kiegészítő történeteket Christopher Yost és Erik Burnham jegyezte. A hosszabb lélegzetvételű projekteknél megszokhattuk, hogy a cselekménynek kiemelkedően jó szakaszai és mélyrepülései egyaránt vannak (az említett Klónsztoriban például folyamatosan tapasztalhattuk ezt a hullámzást), ám érdekes módon a Tökéletes Pókember egy pillanatra sem engedi el az olvasó kezét.

A sorozat nagy erénye még, hogy az alkotók egyetlen ziccert sem hagytak ki, legyen szó az új Vészmanó hónapok óta előkészített leleplezéséről, a majdnem mindegyik manó-karaktert felvonultató „Manónemzetről”, vagy épp a 2099-es év Pókemberének régóta várt visszatéréséről, Slott és társai minden egyes esetben a maximumot hozták ki a lehetőségeikből. Az író például nemcsak Miguel O’Harát illesztette be tökéletesen a meglévő kánonba, de Oki doki régi szerelmét és bűntársát, Bombanőt is visszahozta a sztori kedvéért, illetve a „Tökéletes Venom” bemutatásával sem maradt adós. Utóbbi fordulat jól szemlélteti, mi történhetett volna akkor, ha a Csatavilágról érkezett szimbióta egy jóval elvetemültebb „Parkerrel” fonódik össze.

A rajzok esetében szintén több művész munkájával találkozhatunk (pl. Ryan Stegman, Giuseppe Camuncoli, Humberto Ramos). A képi világ abszolút fantasztikus mind a fősztori, mind a kiegészítő történetek esetében, az alkotók ráadásul remekül érzékeltetik a megváltozott körülményeket: az Oki doki-féle falmászó testbeszéde, a nála alkalmazott plánok, a karakter nagy testvérként való megjelenítése és a fizikai brutalitását demonstráló kendőzetlen képek mind egyértelművé teszik, hogy nem a hagyományos hálószövővel van dolgunk.

A harci jelenetek dinamikusak és monumentálisak, sőt, olykor egész meghökkentőek. Ezen a téren leginkább a sokak által egyébként nem kedvelt Humberto Ramos illusztrációit emelném ki, aki előszeretettel vegyíti a mozifilmes realizmust rajzfilmszerű szürrealizmussal. A stílusa nem minden karakterhez passzol, de véleményem szerint a pókfej esetében kifejezetten jól működnek a humán anatómia törvényeit meghazudtoló figurái. Fontosnak tartom még, hogy szót ejtsek az új szerkóról, mely nálam magasan az elmúlt 20 év legjobb Pókember-szerelése. A ruha lényegében a Ben Reilly által a kilencvenes években viselt jelmez továbbgondolása, illetve technológiai felfejlesztése, az összkép pedig pazarul illik a hálószövő sötétebb verziójához.  

Összességében elmondható, hogy a Tökéletes Pókember a Dan Slott-éra egyik csúcsteljesítménye, amelyhez hasonló, az alapokat évekre visszanyúlóan lefektető és az olvasói elvárásokkal bátran zsonglőrködő alkotásokkal egyre ritkábban van lehetőségünk találkozni ebben a műfajban. Leginkább talán az olyan eseményekhez tudnám hasonlítani a képregényt, mint a Sötét Főnix vagy az Age of Apocalypse, de nem akarnám lekicsinyíteni Slott érdemeit azzal, hogy egy adott kategóriába szuszakolnám a művét.

Olvasási sorrend:

1.       A Hihetetlen Pókember 53. (The Amazing Spider-Man 698-699.)

2.       A Hihetetlen Pókember 54. (The Amazing Spider-Man 700.)

3.       A Hihetetlen Pókember 55. (Avenging Spider-Man 18., Superior Spider-Man Team-Up 1.)

4.       Mega Marvel 7. (The Superior Spider-Man 1-16.)

5.       Marvel+ 56. (Scarlet Spider 12., 20.; Superior Spider-Man Team-Up 2.)

6.       A Hihetetlen Pókember 56. (Superior Spider-Man Team-Up 5-7.)

7.       Mega Marvel 8. (The Superior Spider-Man 17-31., The Superior Spider-Man Annual 2.)

Egy válasz

  1. Eredetileg nem akartam kommentet írni erre (a Pókember nem a Marvel kompetenciám)… de eljutottam az olvasási sorrendig és meg kell mondanom:

    Ez már MAJDNEM olyan számozási (névadási, gyűjtési) katyvasz amire az eredeti kiadás is büszke lehetne.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük