Tökéletlen szimbiózis – Venom 2. – Vérontó kritika

A Venom folytatása az előzmény által megkezdett úton halad tovább – de sajnos nem a jó irányba.

A Pókembert mellőző Venom film már a megjelenése előtt felkavarta a rajongótábor érzékenyebb felét, hiszen hogyan is lehetne megfelelően vászonra vinni a szimbióta történetét a képregényes eredete nélkül? Nos, ha valamit egészen jól csinált Ruben Fleischer filmje, akkor az mindenképpen közéjük tartozik, hogy végül is eredményesen hívta életre a vásznon Venomot Pókember nélkül is. De persze nem véletlenül válhatott szélsőségesen megosztóvá a végeredmény. Rengeteg gyengesége mellett (akár forgatókönyvét, akár vágását, akár a túlzott családbarátságát tekintve) voltak olyan szerethető tulajdonságai (pl. Hardy, haverzsarufilmeket idéző dinamika), amik miatt nem teljesen negatív az összkép. A stáblista utáni jelenetben elhelyezett Cletus Kasady (Woody Harrelson) cameo pedig joggal csigázhatta fel még az első résszel kapcsolatban szkeptikus rajongókat is. Nos, 2021 októberében végül mozikba került a Venom legnagyobb nemezisét főgonosszá emelő folytatás, ami sokban hasonlít az első etapra, mégis csalódást keltőbb. Spoilermentes kritika.

A sztori egyszerűbb talán nem is lehetne: a kivégzésére váró Kasady találkozni akar az őt rács mögé juttató Eddie Brockkal, akinek nem megy könnyen a testében élő szimbiótával való közös lét. A folyamatosan emberi agyra éhező, robbanékony Venomot persze kordában kéne tartani, de a halálsoron történő látogatás során Kletus szövegelését hallgatva elszakad nála a cérna. Kletus így rájön Eddie féltve őrzött titkára, és a most már benne is lappangó szimbióta életre kel a kivégzés során. Venom és Eddie útjai pedig egy időre különválnak, de ha szembe akarnak nézni a bosszúszomjas Vérontóval, félre kell tenniük nézeteltéréseiket a siker érdekében.

A Tom Hardy és Kelly Marcel által elkövetett történet nyílegyenes, lecsupaszított egyszerűségével önmagában természetesen nem lenne semmi probléma. A Vérontó legnagyobb problémája magában az alcímadó karakter megalapozásában rejlik. A korábbi, leginkább fan service-ként funkcionáló cameoban ugyanis semmilyen expozíció nem rejlett arra vonatkozóan, hogy ki is az a Cletus Kasady? Így a karaktert nem ismerő nézők számára most kellett volna minden olyan előzetes ismeretet átadni, amivel a képregényolvasók jó százaléka már tisztában volt. Ez főleg abból a szempontból válik problémássá, ha figyelembe vesszük, hogy a stúdió elsősorban pontosan ezeket a nézőket célozta meg a filmmel, nem pedig a hardcore rajongókat. Nekik pedig így meg kell elégedniük pár gyors szóváltásból felsejlő eredettörténettel, amiket aztán egy jópofa, valóban stílusos animációs betét is megerősít. Cletus tragikus háttérsztorijában pedig benne lehetett volna egy olyan irány is, ami a klisés felszínkapargatás helyett picivel mélyebben is tematizálja a gyermekbántalmazás pszichológiai hatásait. Éppen úgy, ahogy a Venomban is meg lett volna a lehetőség néhány érdekes téma kibontásának (pl. technológiai nagyvállalatok felelőssége, újságírói etika, környezetvédelem), a Vérontó ugyanúgy nem kezd semmit ezekkel a témákkal (amikből most kevesebb van). Persze egy szórakoztatásra építő látványorientált blockbusternek nem is elsősorban ez a feladata, de mindenképpen plusz ízt adott volna a dolognak ezeknek a témáknak a kibontása.

Woody Harrelson castingja is jobban csengett elsőre, mint ahogy a végeredményben elsült. Harrelson a karakter pszichopata jellemét ripacskodásba hajló harsánysággal ragadja meg, amik tartalmaznak ugyan morbid módon szórakoztató momentumokat, de valahogy mégsem képes elemi erővel hatni. Kicsit olyan, mint egy vérgőztől betépett Ford Fairlane, akin érezzük, hogy veszélyes, de mégsem tartunk tőle eléggé. Ez egyszerre csapódik le mind a színész, mind a karakter elpazarlásaként.

Vérontóvá alakulva sem sokkal jobb a helyzet. A vörös szimbióta megjelenése ugyanakkor valóban tekintélyt parancsoló és brutális. Éppen ezért furcsa döntés, hogy egy ilyen biohorrorból szabadult teremtényt egy ennyire kockázatkerülő és vértelen filmben visznek vászonra. Mert amikor támadásba lendül, ott kő kövön és végtag testen nem marad. A készítők mintha most jobban alapoztak volna az alacsonyabb korhatárbesorolásra (ami nálunk valamiért így is 18-as lett), így az akciójelenetek kevesebb hányada tűnik utólag megcsonkítottnak, Andy Serkisnek és stábjának pedig több kreativitása maradt a szekvenciák kidolgozására. A pusztítások egy része pedig hiába öncélú, látványosak és működőképesek. Kár, hogy összességében magából Cletusból és Vérontóból is keveset kapunk a másfélórás játékidőben – végül is csak Venom egyik legnagyobb ellenfeléről van szó, mi baj lehet?

Ha már korábban röviden szóba jött a stílusosság: Serkis érezhetően a „style over substance”, azaz stílus a tartalom felett elvét követve nyúlt az egyszerű alapanyaghoz. A klasszikus haverzsarufilmek sajátosságait az alkotók ezúttal furcsa mód az idétlen lakótársi dinamikára építő vígjátékok és a kétezres évek elejére jellemző akcióhorrorok jellemzőire cserélték. A látványban tehát egyszerre jelennek meg a gótikust az urbánussal vegyítő, sárgás-kékes színek kereszttüzében megelevenedő erős fény-árnyék játékkal operáló vizualitása, míg a párbeszédekben a még jobban infantilizált, gyakran kínos dialógusok. Serkis Robert Richardson operatőrrel karöltve egyébként a klasszikus szörnyhorrorok vizualitását is rendre megidézi, legyen szó az olyan archetipikus látványelemekről, mint az ágas-bogas fákkal övezett kúria (esetünkben szanatórium), vagy az egyensúlyi állapotból kizökkentő dőlt kameraszögek. A kamerakezelés és képkomponálás rejt még más érdekességeket is, úgyhogy aki különösen érzékeny egy film látványvilágának ilyen mélységeire is, annak Serkis rendezése egészen üdítő lehet. Amiben viszont csorbát szenved az összkép, az a tonálisan, hangulatilag teljesen eltérő elemek összeillesztése. A film annyi minden akar lenni egyszerre, hogy végül egyik sem lesz igazán, nem áll össze egy koherens egésszé. Mintha egy puzzle össze nem illő darabkáit próbálnánk meg egymásba helyezni, amik azért némi erőszakoskodás hatására mégis összepattannak, csak a teljes képet nem tudjuk majd tökéletesen kirakni.

Akik hozzám hasonlóan hibái ellenére is élvezték a Venomot, azok hasonló helyzetben találhatják magukat, mint az első film esetében. Külön-külön vizsgálva vannak élvezhető, hovatovább egészen jó elemei, de összességében érezhető, hogy lehetett volna ez jobb is. Amiért mégis talán egy fokkal gyengébb a folytatás, az a még kevésbé jól illeszkedő hangulati elemeknek, a gyengébb forgatókönyvnek, a kompromisszumkész kockázatkerülésének, és az ezúttal is méltatlanul elpazarolt karaktereknek köszönhető. Mindent összevetve pedig a B-filmes jelleg is még erőteljesebben ütközik ki. Ez pedig nem előre, inkább hátralépés.

55%

Pozitívum

(+) Hardy még mindig szórakoztató
(+) A horrorral jobban kacérkodó vizualitás
(+) Vérontó kinézete

Negatívum

(-) Vérontó elpocséklása és Venom továbbinfantilizálása
(-) A kínos párbeszédekkel terhelt “lakótárs vígjátékos” felvezető
(-) A karakterekhez mérten kockázatkerülő vértelenség

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük