Jason Aaron Thor történetei hamar az ógermán istenségről szóló legjobb képregényfolyamok között találták magukat. A közönség és a kritika is szerette a Gorral, majd Malekith-tel szembekerülő, egészen mély eszmecseréket és igazi kihívásokat tartogató A mennydörgés istene sorozatokat. Eredeti megjelenése környékén azonban A mennydörgés istennője elég nagy felhördülést keltett azzal, hogy Thor erejét egy nő testébe költöztette.
Aaron kifejezetten hangsúlyozta, hogy nem egy alternatív női Thor variánsról van szó. Hanem arról, hogy a méltatlanná vált asgardi herceg pörölye egy nőt talált méltónak a forgatására, aki ezzel megörökölte minden erejét is. A karaktereket érintő mindennemű változásokra érzékények pedig egyből a „feminista terror” fenyegetéséről beszéltek és a változó korszellemnek történő megfelelési kényszerrel kezdte vádolni az alkotókat. Aaron történeteit olvasva azonban egy egészen logikus és védhető út vezetett a női Thor megjelenéséhez, ami még tematikájában is könnyen megfeleltethető az előzményekből eredő próbatételek sorába. Odin fiának ugyanis ismét bizonyítania kell rátermettségét, ha vissza akarja szerezni Mjölnirt és erejét. Ezzel együtt pedig saját indentitását is. A korábbi kötetek egzisztenciális válsága ugyanis az új Thor színrelépésével mélyülni látszik. A folyamatosan jelenlévő tipródás és önmarcangolás, valamint az új Thor jelenléte nagyobb kihívásnak bizonyul, mint korábban a kegyetlenül fellépő gonoszok jelentette fenyegetés.

A történetbe pedig amolyan durr bele módon, in medias res érkezünk meg. Thor egy korábbi sztoriban Nick Fury sustorgásának köszönhetően méltatlanná vált Mjölnir forgatására. A mennydörgés istene 2. főgonoszai, Malekith és Dario Agger pedig egyesítik erőiket. Ugyan más-más személyes motivációk hajtják őket, de közös megegyezéssel együtt tudnak dolgozni a világmindenség kizsigerélese érdekében. Asgardia is veszélyben van tehát, így a két Thornak össze kell fognia a megmentése érdekében. Odin azonban nem tűrheti, hogy más birtokolja Thor erejét, így minden áron az új tulajdonosa elpusztítására törekszik.
Ha nagyon is hirtelennek és sűrűnek tűnik a kötet indulása, az nem véletlen. A nyitányban megismert szituáció közvetlen előzményei ugyanis eddig kimaradtak a magyar kiadásból. Egy rövid szöveges összefoglalóban ismerjük csak, mi történt, aztán pedig kapkodó pörgéssel jutunk el egy végtagvesztésig és az új Thor felemelkedéséig. Aaron mintha csak gyorsan megpróbálta volna lezavarni a kötelező köröket, hogy a következőkben még jobban az akcióra és a maszkos női Thort körüllengő rejtélyre fókuszálhasson. Akcióból pedig jut dögivel. A nagymértékű cselekményességben nem csorbul ugyan a kötet történetszálainak koherenciája, az előzmények tükrében azért szemmel látható néhány változás.

A mennydörgés istenében tapasztalható kiábrándultság, brutalitás vagy sötétség helyét egy könnyedebb hangvétel vette át. Mondjuk a nyomasztó, néhol eposzi vagy shakespeare-i húrokat pengető kötetek után talán rá is fért ez a hangulatváltás a sorozatra. Aki viszont ugyanazt a mélységet vagy érzelemvilágot várja itt, az némileg csalódott lehet. Ugyanakkor A mennydörgés istennője sem mentes hajmeresztően durva ötletektől, főleg amikor Aggerre koncentrál. Jó példa erre a Roxxon vezetőjének előtörténete, hogy hogyan szerezte erejét, és hogy miként számolt le egykori ellenségeivel.
Aaron a történetet nem bonyolítja túl, és nem is mászik túl mélyre a szereplők boncolgatásában sem. Az akciók mellett persze így is akadnak azért érdekes kommentárok, kikacsintások. Agger kapcsán a már említett groteszk, morbid ötletek mellett a technológiai mágnások gátlástalan profit és hatalomvágya is megjelenik. Odin reprezentációjában pedig a despotikussá váló, autoriter egyeduralkodó mintaképe tárul elénk, amiben szintén van némi társadalmi kommentár. De a sztori egy ponton tudatosan önreflektívvé is válik: mintha csak a női Thor miatt feldühödött rajongókat idézné az egyik csatajelenetben. Crusher Creel, a Szivacsember a feministákat szidva szól be Thornak – aki aztán jól ellátja a baját.

Russell Dauterman vizualitása és Matthew Wilson színezése egy alapvetően nagyon is szép kötetet eredményez. Dauterman ugyanakkor olybá tűnik, hogy kevésbé híve a hagyományos panelrendezésnek, vagy a letisztult képivilágnak. A nagyobb jelenetek színkavalkádja, pláne ha jégóriások is szerepelnek benne, képes időnként kaotikus masszává változni. Ez ugyan a csaták zűrzavarát jól visszaadja, de első pillantásra nehéz lehet bennük tájékozódni. Mint ahogy a ferdített panelek, széthulló oldalképek is jól tükrözik a sztoriban felboruló status quo-t és megbolydult világrendet, de könnyen nehézkessé válhatnak a szemnek. Az ötödik füzetet rajzoló Jorge Molina változást hoz a látványban, és visszatér egy hagyományosabb, letisztultabb ábrázolásmódra. Ezután mintha Dauterman későbbi füzetei is tisztulnának valamelyest, és egy egységesebb látványvilágot hoz. A kötet végén szereplő három kis képnovella is eltérő vizuális stílusokban fogant, és inkább csak amolyan érdekes kikacsintásoknak tekinthetők.

A mennydörgés istennője elsősorban tehát azoknak lehet jó választás, akik szeretik a látványorientált, akciódús képregényeket. Aki viszont a Fumax előző Thor köteteiben megismert hangulatvilág folytatására számít, az nem biztos, hogy maradéktalanul elégedett lesz. Aaron sztorija azonban egy fontos állomás Thor fejlődéstörténetében, amit érdemes kézbe venni a film előtt. Még akkor is, ha a végére érve inkább érződik egy hosszabb felvezető történetnek, hiszen a női Thor megjelenésének körülményeiről nem sok minden derül még ki. A nagy leleplezéssel járó meglepetésfaktort azonban már bőven elronthatták az eredeti megjelenés óta eltelt évek – és a Szerelem és mennydörgés előzetesei.
Thor: A mennydörgés istennője
Írta: Jason Aaron
Rajzolta: Russel Dauterman, Jorge Molina
Magyar megjelenés: 2022, Fumax kiadó
Formátum: Keménytáblás kötet
2 válasz
„A nyitányban megismert szituáció közvetlen előzményei ugyanis eddig kimaradtak a magyar kiadásból.”
Igen, az az Original Sin minden rossz gyökere… mármint event. Szintén Aaron írta, elég felejthető.
„Aaron mintha csak gyorsan megpróbálta volna lezavarni a kötelező köröket, hogy a következőkben még jobban az akcióra és a maszkos női Thort körüllengő rejtélyre fókuszálhasson.”
Jó eséllyel pontosan ez történ. „Egy éven belül újraindítunk mindent (lásd később) mit tudsz beleszuszakolni 8 füzetbe?”
A rejtélyről meg annyit, hogy Aaron imád nyomozgatósat írni (ezen felül az Original Sin is az, meg a Thors, a Gorr történet első fele is ha úgy nézzük stb.), sajna messze nem annyira jó benne mint hiszi.
„…hajmeresztően durva ötletektől, főleg amikor Aggerre koncentrál. Jó példa erre a Roxxon vezetőjének előtörténete, hogy hogyan szerezte erejét, és hogy miként számolt le egykori ellenségeivel.”
Ha bárki arra várna hogy ennek a nagyon jó ötletnek bármi hozadéka legyen az tegyen le róla. Aaron szinte ösztönösen a legunalmasabb sziporkáit szokta folytatni. Maga Agger is majd Al Ewing Immortal Hulk-jában lesz igazán kihasználva.
„De a sztori egy ponton tudatosan önreflektívvé is válik: mintha csak a női Thor miatt feldühödött rajongókat idézné az egyik csatajelenetben. Crusher Creel, a Szivacsember a feministákat szidva szól be Thornak – aki aztán jól ellátja a baját.”
Ez az oldal máig fel van hozva a „gonosz feministák támadása” címszóval ha képregényre dühös pasival találkoznál az internetről. (Egy Angela: Queen of Hel dupla oldallal, meg egy meme viccel a Loki: Asgard Ügynökéből együtt… az irónia akkor teljes ha az említett dühös pasi nem is tudja hogy ez 3 külön cím volt. Vagyis szinte mindig.)
Az idén kaptam „nem fogadom el, hogy ne az enyém legyen az utolsó szó” privát üzenetet miatta a TVTropes-on. Fogalmazzunk úgy, hogy van akinek annyira nincs élete, hogy egy 2014-es füzet 1 oldalán editwar-olt velem még 2019-ben is és még 2022-ben sem engedte el.
„A kötet végén szereplő három kis képnovella is eltérő vizuális stílusokban fogant, és inkább csak amolyan érdekes kikacsintásoknak tekinthetők.”
Nos igen, az volt a 2015-ös Thor Annual (lazán kapcsolódó egyfüzetes). Ez a kötet úgy tűnik a 4. Thor sorozat (2014-15) összes (mind a 8) füzetét gyűjti egyébként. Fogalmazzunk úgy hogy a Marvel szeret minden nagyobb event után átnevezni/számozni… ennek a csúcsa a 2015-ös Secret Wars volt amikor az ÖSSZES címét leállította (beleértve ezt is), vagy fél évig alternatív univerzum minisorozatokat adott ki (ehhez az Thors tartozik lazán), aztán a fél régi felhozatal visszatért átnevezve/számozva (ezt pl. The Might Thor címen (a 3. ilyen című)).
Az editwar-hoz:
Mókás volt hogy le”vérfeministá”zott meg megvádolt hogy elvakít az ideológiám egy képregény miatt amiről elég nyíltan egyáltalán nincs jó véleményem. Ha már „vérfeministázni” akar engem valaki akkor legalább tegye azt mondjuk az Angela: Asgards’ Assassin / Queen of Hel vagy a Loki: Asgard Ügynöke miatt. 😀