A nosztalgia ezer árnyalata – Fenegyerek: Sárga és Pókember: Kék képregénykritika

A Marvel szentimentális színes sorozata negyvenévnyi képregénytörténelmet fűz össze.

A cikk eredetileg 2019. április 2-án jelent meg. A cikket a tragikus hirtelenséggel elhunyt Tim Sale képregényművész emlékére frissítettük fel.

A kétezres évek eleje sok szempontból az újrakezdés időszaka volt a Marvel-képregények számára. Elindult a hősöket modern köntösbe bújtató Újvilág-univerzum, J. Michael Straczynski teljes értékű felnőttként gondolta újra Peter Parkert, Grant Morrison pedig az X-Men tagjain végzett ráncfelvarrást. Az egyik legemlékezetesebb vállalkozás ebből az időszakból mégis egy múltidéző projekt volt Jeph Loeb és Tim Sale jóvoltából: színtematikára épülő minisorozataik egy-egy jól ismert Marvel-ikon korai kalandjait mesélték újra, az adott szuperhős visszaemlékezésein keresztül.

A sort a Fenegyerek: Sárga indította el 2001-ben. A hatrészes miniben Matt Murdock nemrég elhunyt kedvesét, Karen Page-t gyászolva tekint vissza szuperhősi pályafutásának első éveire, amikor a nő belépett az életébe. Gondolatait egy Karennek címzett levélben próbálja megfogalmazni, melyet sosem adhat át néhai szerelmének. A 2002-es Pókember: Kékben Loeb és Sale ugyanezt a formulát ismételték meg. Ebben Peter Parker Valentin-napon mondja fel egy régi magnószalagra mindazt, amit már nem oszthat meg egykori szerelmével, a tragikus körülmények közt eltávozó Gwen Stacy-vel. (A sorozat később kiegészült a Hulk: Szürke és a Captain America: White minikkel.)

A Fenegyerek: Sárga és a Pókember: Kék romantikus visszatekintést nyújtanak nem csupán a címszereplők korábbi kalandjaiba, de abba a korszakba is, amelyben ezek a sztorik eredetileg megíródtak, és amelynek jellegzetességeit magukon viselik.

Fenegyerek esetében Loeb és Sale szabályosan megfürdetik az olvasót a hatvanas évek sikkes és derűlátó miliőjében. A képregény sokszor olyan, mintha egyenesen a Mad Men – Reklámőrülteket akarná imitálni: a férfiak keménykalapban és díszzsebkendővel járnak, a nők fejpántot és gyöngysort viselnek, senki sem használ kütyüket, senki sem siet sehova, a gavallérság nyerő, de Fenegyerek azért szívesen teszi magát az őt csodáló hölgykoszorú előtt is. A Pókember: Kék egy kicsit más. Loeb és Sale itt is nosztalgikusan révednek a múltba, maga a sztori viszont időtlenebb hatású. A karakterek ugyan hordozzák a hatvanas évek jegyeit, de kifejezetten modernek is egyben.

Az időtlenség persze mindkét művön érezhető. Loeb koncepciója pont azért zseniális, mert úgy meséli újra a régi, mai trendekhez képest naivnak ható sztorikat, mint az idő által megszépített emlékeket. Tim Sale gyönyörű, ezer közül is felismerhető rajzai is ehhez az elképzeléshez igazodnak: a többségük olyan, mint egy csodaszép, kissé megfakult és meggyűrt képeslap, melyhez kellemes élmények kötődnek, ezért őrizgetjük őket évtizedek óta. A rajzok és a színezés a karakterek esszenciáját is kifejezik. Fenegyerek sorozatának képei elegánsak, pasztellszínűek, míg a Pókember: Kék pop-art stílusú oldalai fiatalos lendületet sugároznak.

939d71bcf3bac7acae1b6155d25c9a3c_sx1280_ql80_ttd.jpg

Ma már, ha Fenegyerekre gondolunk, a legtöbbünknek a Frank Miller-, vagy Brian Michael Bendis-, esetleg a Netflix-féle komor és tragikus figura rémlik fel, holott kezdetben a karakter sokkal fesztelenebb és kalandvágyóbb volt. Ez igaz Pókemberre is: Gwen Stacy elvesztése előtt ő és egyetemi társasága kvázi a Dawson és a haverok korai megfelelői voltak. Miközben álarcos igazságosztóként próbált tevékenykedni, Peternek a szappanoperák tipikus problémaköreivel is meg kellett birkóznia, beleértve az őrlődést saját Betty-je és Veronicája (azaz Gwen és Mary Jane) között.

A két kötetben ugyanakkor mind Fenegyerek, mind Pókember modern, érettebb és meggyötört verziói is felbukkannak, mint az események narrátorai. Jeph Loeb általuk legitimálja a hatvanas évek egyszerű történeteit a kánonban: az emlékeiket megédesítette az idő, ezért viszonyulnak ennyire romantikusan a múlt eseményeihez. A narrátorok a történet bizonyos pontjain ki is mondják, hogy nem biztos, hogy minden úgy történt, ahogy itt be van mutatva, de ők így emlékeznek rá. Sőt, az olyan szürreális esetekben, mint mikor Gwen Stacy és Mary Jane Watson egymást próbálják felüllicitálni Peter Parker önkéntes ápolónőjeként, Peter megjegyzi, hogy mindez talán csak lázálom volt a részéről.

Az is érdekes, ahogyan a karakterek saját magukat látják ennyi évvel később: Matt Murdock egy Jimmy Stewart-féle elbűvölő és elegáns figuraként, míg Peter amolyan kallódó és naiv romantikus lélekként gondol vissza egykori önmagára.

Érdemes megfigyelni a női alakokat is, akikhez a vallomások szólnak. Karen Page és Gwen Stacy a hatvanas évek ideális barátnő-alapanyagai voltak egykor: okosak, bájosak, gyönyörűek, a bajba jutott hölgy non plus ultrái. Ha úgy tetszik, ők voltak Madame de Tourvel, vagy az ő modern változata, Annette Hargrove képregényes megfelelői. A narrátorok is ekképp szeretnek visszagondolni rájuk, noha mindez csak a valóság megszűrt változata, hiszen az írók később mindkét karaktert belehúzták a realitás mocskába. Karen a nyolcvanas évektől heroinfüggő pornósztár és HIV-fertőzött lett, míg Gwennel kapcsolatban fény derült egy viszonyra a lány közeli barátjának apjával, Norman Osbornnal, mely kapcsolatból két gyerek is született. Amikor tehát Fenegyerek és Pókember újraélik régi emlékeiket, nem csupán kedveseik halálát, de az egykori ártatlan verzióikat is gyászolják, akiket oly nagyon idealizáltak.

A két szuperhős Karenhez és Gwenhez való viszonya tükröződik a kötetek színszimbolikájában is. Fenegyerek esetében a sárga egyrészt szó szerint is utal a szuperhős korai jelmezének árnyalatára, másrészt ugyanakkor az életet, a melegséget és a boldogságot is jelenti, vagyis mindazt, amit Matt a néhai Karen mellett érzett. Ezzel szemben Pókembernél a kék szín összefüggésbe hozható azzal a melankolikus hangulattal, amit Gwen emléke ébreszt a hősben, illetve a nő lelki tisztaságával, vagy a reménnyel, amit örökül hagyott neki ez a szerelem.

ng4cwwj.jpg

A régi világ romantikus szemlélete a gonosztevők megjelenítésében is tetten érhető: az olyan karaktereket, mint Zöld Manó, Kraven vagy Bíborember, ma már félelmetes és szadista figurákként tartunk számon, noha kezdetben inkább rajzfilmszerű antagonisták voltak ők. Itt is ez a nézőpont jelenik meg velük kapcsolatban. Egy idealizált, erőszaktól és sötétségtől mentes múlt él tehát Fenegyerek és Pókember emlékeiben, ami valószínűleg sosem létezett, csupán ők kényszerültek rá, hogy idővel, az őket sújtó tragédiák hatására felismerjék ellenfeleik valódi arcát. 

A Fenegyerek: Sárga és a Pókember: Kék kétségkívül Jeph Loeb és Tim Sale legnagyszerűbb munkái közé tartoznak, melyek valószínűleg mindig kiállják majd az idő próbáját. Az alkotópáros negyvenévnyi képregénytörténelmet fűzött össze úgy, hogy ugyanazon karakterek korai, színpompás, illetve modern, realisztikus verzióinak is helyet tudtak szorítani egy művön belül. Ezzel új, izgalmas megvilágításba helyezték a klasszikus képregényeket, miközben az azok által képviselt világot romantikus és idillikus képekbe csomagolva mutatták be, így fejezve ki az ezüstkor iránti szeretetüket.

Ha kedvet kaptál a kötetek elolvasásához, ne habozz beszerezni őket! A Fenegyerek: Sárga a Fumax kiadótól rendelhető meg, a Pókember: Kéket pedig a Nagy Marvel-képregénygyűjtemény részeként találhatod meg.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.