Kevés szuperhőscsapat bír akkora súllyal a képregénytörténelemben, mint a Fantasztikus Négyes. Tulajdonképpen ők voltak a Marvel első nagy dobása, akik egy teljesen új korszakot nyitottak meg a kiadó számára. Amikor 1961 őszén megjelent a Fantastic Four első száma, a Marvel épp az utolsó tartalékait élte fel. A szuperhősök iránti érdeklődés megcsappant, a kiadó vegetált, és maga Stan Lee is arról beszélt, hogy elege van, talán itt az ideje kiszállni.
A Marvel szerencséjére az olvasók úgy kapkodták az új magazint, mint a cukrot, ráadásul a siker valódi kulcsa meglepő módon a szereplők dinamikájában rejlett. A Fantasztikus Négyes nem egy összeverbuvált csapat volt, hanem egy család, ez az emberközeli megközelítés pedig egészen más minőséget adott a képregénynek, mint amit a korszak addig kínált. Stan Lee és Jack Kirby ezzel elindította a Marvel modern aranykorát, amit pár éven belül Pókember, az X-Men és a Bosszú Angyalai követett, a többi meg történelem.
És mégis, a filmes feldolgozások rendre kudarcot vallottak. Az 1994-es, sosem bemutatott, filléres próbálkozás mostanra afféle popkulturális relikviának számít. A 2005-ben és 2007-ben készült, Tim Story-féle filmekre ugyan sokan tekintenek vissza kellemes nosztalgiával, sajnos nem öregedtek túl jól, és a családi dinamikát sem sikerült rendesen megfogni. A 2015-ös Josh Trank-féle adaptáció pedig jóindulattal is csak egy lábjegyzetet ér, amelyet a stúdió azért gyártatott le, hogy ne szálljanak vissza a megfilmesítési jogok a Marvelhez. A kudarc után sokan jutottak arra a belátásra, hogy ez a csapat egyszerűen nem működik filmen. A jogokat birtokló Fox végül le is mondott róluk, Kevin Feige azonban a Marvel Moziverzum egyik következő alappillérét látta a négyesben.
Így hát most újra ott tartunk, mint 1961-ben: a Marvel bajban van, és újra a Fantasztikus 4-esnek kell megmutatnia a helyes utat. A kérdés csak az, hogy vajon most sikerül-e?
Van valami különös báj abban, amikor egy modern képregényfilm a múltat idézi meg, és érdekes jelenség, hogy látszólag mindkét konkurens kiadó napjainkban kezdi el ezt kiaknázni. James Gunn Supermanje után most Matt Shakman – aki a WandaVízióval már bizonyította, hogy nem riad vissza a merész formai kísérletezéstől – filmje is szeretettel nyúl vissza a képregények ezüstkorához, annak minden bájával és bárgyúságával.
A történet egy alternatív, retrofuturisztikus hatvanas években játszódik, ahol a Fantasztikus Négyes már egy megbecsült és népszerű szupercsapatként működik. Szintén a Supermanhez hasonlóan az alkotók elegánsan megkerülték a jól ismert eredettörténet újramesélését, helyette híradórészletekből és visszatekintő montázsokból bontakozik ki, hogyan váltak ezek az emberek globális ikonokká. A szóban forgó szegmens valószínűleg minden képregényrajongó megelevenedett álma lesz, hiszen látványos tisztelgés az ezüstkor klasszikusai előtt. Egy ponton Mr. Fantasztikus a Vörös Szellem nevű gonosztevő mutáns majmaival küzd, máshol a legendás első Fantastic Four füzet borítója elevenedik meg a vásznon, amikor a csapat összecsap Gigantóval, a hatalmas mélytengeri szörnnyel.
Mire a fő cselekmény kezdetét veszi, a négyes már egy jól összeszokott egységként, sőt valódi családként lép a színre.
A nyitányban még egy minden ízében optimista, dinamikusan fejlődő világ tárul a szemünk elé, ahol a Fantasztikus Négyes aktívan formálja a jövőt. Eközben saját életükben is új fejezet nyílik Sue Storm várandósságával, és a négyes hamarosan ötössé bővül. Az idillt azonban könyörtelenül szétzúzza egy kozmikus hírnök érkezése, aki azt hirdeti, hogy a Föld napjai meg vannak számlálva, ugyanis közeleg a bolygófaló Galactus. A történet innentől nyílegyenesen halad az elkerülhetetlen végkifejlet felé.
Az Első lépések első és utolsó harmada élesen elkülönül, mind stílusban és kidolgozottságban. A nyitószakasz, amelyben együtt fedezzük fel a hősökkel ezt az ismeretlen világot, kifejezetten magával ragadó. A könnyed, retro hangulat olyan egyedi élményt nyújt, ami ritkaságszámba megy a modern szuperhősfilmeknél. Fél távon kapunk egy nagyjelenetet, ami simán a legjobb dolog, amit a Marvel az elmúlt években csinált. A film második felére viszont kissé szétesik a fókusz, a forgatókönyv túl sok mindenbe kap bele felszínesen, több szál pedig elsikkad. Ezek fényében nem lenne meglepő, ha nem csak John Malkovich jelenetei végezték volna a vágószoba padlóján.
A film akkor működik igazán, amikor az emberi kapcsolatokra összpontosít. Pedro Pascal és Vanessa Kirby egészen bensőséges dinamikát hoznak Sue és Reed kapcsolatába. Pascal ezen a ponton nyilvánvalóan Hollywood kedvenc apukája, Reedet is szerethetőséggel ruházza fel pusztán a kisugárzásával, még ha a dilemmája (mi van, ha mégsem elég zseniális tudós ahhoz, hogy megmentse a világot) kissé a felszínt is kapargatja. Vele szemben Kirby Láthatatlanja számomra az új adaptáció fénypontja. Sokkal több, mint anno Jessica Alba „eye candy” hősnője, ez a Sue egyszerre vezéregyéniség, anyatigris és talán a csapat legnagyobb hatalmú figurája.
Ebon Moss-Bachrach Ben Grimmje szelíd óriásként a csapat szíve-lelke, Joseph Quinn Johnny Stormként pedig egyszerre laza és bizonyítási vágytól égő (szó szerint) figura, aki minden áron meg akarja mutatni, hogy több szimpla címlapfiúnál. A szereplőgárda jól működik együtt, és ami a legfontosabb, ezúttal tényleg lehet kötődni hozzájuk családként. Az arányokon persze lehetett volna még csiszolni, hiszen a hangsúly mégis inkább a házaspárra kerül. Ben és Johnny (de különösen az előbbi) néha méltatlanul háttérbe szorulnak, többnyire a film kevésbé működő poénjait szállítva.
Ritkán írni ilyet egy szuperhősfilm kapcsán, de itt az érzelmi kapcsolatok súlya fontosabb, mint az akció. Ugyanakkor – és szerintem sokan fognak hasonlóan érezni – én szívesen láttam volna több kreatív összecsapást, látványosabb képességhasználatot a négyestől, de ha már egészen kevés jutott ezekből, legalább a végső csinnadratta Galactus ellen megadta azt a szék karfáját szorongató izgatottságot. És ha már Galactus, valószínűleg mindenkit az ő adaptálása érdekel a leginkább, miután anno egy kozmikus felhőt csináltak belőle. Szerencsére nem kellett csalódnom, Ralph Ineson megformálásában a bolygófaló entitás végre a megérdemelt bánásmódban részesül.
Ez a Galactus félelmetes, arányaiban is monumentális és valódi súllyal bír, nézőként pedig egyszerre zsongunk be és rettenünk el, ahogy egyre közelebb ér a Földhöz.
Julia Garner Ezüst Utazója szintén erős jelenléttel bír, és a háttértörténete is ígéretes karakterívvel kecsegtet, de ezt kissé gyorsan elengedi a szkript.
Látványvilág szempontjából a film határozottan kilóg a Marvel-átlagból. A hatvanas évek Jetson-hangulatú futurizmusa, a díszletek részletessége és a kosztümök stílusa abszolút egyedivé, élő-lélegzővé teszi ezt az univerzumot (ehhez azért komolyan asszisztálnak Michael Giacchino fülbemászó dallamai is). A Baxter Building belső tere szinte önálló karakter, tele apró részletekkel, illetve egy imádnivaló H.E.R.B.I.E.-vel. A digitális effektek többségében felettébb igényesek, Galactus és az Ezüst Utazó pazarul néznek ki, de a CGI babákkal még mindig hadilábon áll Hollywood, szerencsétlen Franklin néha le akart ugrani a vászonról.
A Fantasztikus 4-es: Első lépések minden hibája ellenére üdítően friss és szívvel készült reboot, ami ráadásként végre nem kíván meg komolyabb előismeretet sem a nézőtől. Nem kell sorozatokat ledarálni vagy filmeket újranézni ahhoz, hogy megértsük a konfliktust, elég, ha figyelünk a szereplőkre, és hagyjuk, hogy a történet érzelmi magja bevonjon. Szerethető, emberi léptékű alkotás, és ha nem is hozza el a Marvel nagy visszatérését, legalább megmutatja, milyen irányba lenne érdemes elindulni.
Képregényrajongóként pedig széles mosollyal lehet nyugtázni, hogy igen, ez az a család, amelyet Stan Lee és Jack Kirby fantáziája életre hívott.
Pozitívum
(+) Szórakoztató világépítés
(+) Jól működő családi dinamika és szereposztás
(+) Galactus adaptációja méltó és grandiózus!
Negatívum
(-) Kevés akciójelenet
(-) Nem minden szereplő kap elegendő mozgásteret
(-) Ígéretes szálak és konfliktusok sikkadnak el
A Fantasztikus 4-es: Első lépések 2025. július 24-től tekinthető meg a magyar mozikban.
