Egy képregényhős vagy gonosztevő esetében ritkán van teljes egyetértés abban a kérdésben, adott színész mennyire volt jó választás. Részben azért, mert ezek a figurák maguk is sokat változtak az évtizedek során – a zömük már a hatvanas évek óta velünk van. Néha viszont a stúdió és/vagy a rendező annyira jól bele tud trafálni a casting során, hogy tényleg nagyon kukacoskodónak kell lenni, ha kritizálni akarjuk őket. Íme tíz olyan eset, amikor a „mintha csak kisétált volna a képregényekből” frázisnak határozottan helyt kellett adnunk.
+1 Samuel L. Jackson (Nick Fury)
Némileg kakukktojás, ezért vettük külön. Az eredeti, 616-os Marvel-univerzumban Nick Fury egy fehér, nonstop szivarozó, második világháborús veterán volt, semmi sem utalt rá, hogy egyszer majd Samuel L. Jackson arca fémjelzi a karaktert. Azonban a 2002-ben indult A Különítmény (The Ultimates) szériában a Mark Millar-Brian Hitch alkotópáros konkrétan Jacksonról mintázta az Újvilág, vagyis az 1610-es univerzum Furyját, méghozzá a legapróbb részletekig. Ebből kifolyólag kisebb képregény- és filmtörténeti mérföldkövet sikerült összehozni, amikor 6 évvel később ténylegesen megnyerték a szerepre.
10. Emma Stone (Gwen Stacy)
Emma Stone-t sokan inkább Mary Jane Watsonként üdvözölték volna, A csodálatos Pókember-filmek azonban bebizonyították, hogy Gwen Stacy még jobban is passzol hozzá. A képregényekben Gwen gyakran megkapta a „papírvékony, unalmas barátnő” kritikát, különösen az energiabomba MJ-hez viszonyítva. Stone viszont éppen ezt a kihívást fordította előnnyé: a karakter kritikus alapvonásait – a kedvességet, intelligenciát és a hatvanas évek mod-stílusából áradó nőiességet – megtartva vért pumpált Gwenbe, és egy valóban háromdimenziós hősnőt teremtett, aki végre aktív segítője lehetett Pókembernek. A filmek hatására még a képregények is visszahozták őt az élvonalba Gwenpókként. Stone verziója nemcsak hű az alapanyaghoz, de egyben emlékművet is állít a karakternek, akinek azelőtt sosem aknázták ki a teljes potenciálját.
9. Kelsey Grammer (Bestia / Dr. Hank McCoy)
Bestia az X-Men egyik legkedveltebb karaktere: külsőre szörnyszerű, mégis melegszívű, végtelenül intelligens és művelt, kiváló humorérzékkel megáldott mutáns, aki sokkal inkább otthon érzi magát egy laborban vagy könyvtárban, mint a csatatéren. A figura különleges kettősségét – az állatias külső és a briliáns elme kontrasztját – nem könnyű hitelesen megjeleníteni, de Kelsey Grammernek ez szinte magától értetődően sikerült. A színész egyszerűen tökéletes választás volt, már a hanghordozásával és pimasz eleganciájával azonnal belopta magát a szívünkbe. Bestiaként karizmatikus, szerethető és végtelenül bölcs, ugyanakkor szellemes és inspiráló társaság – valaki, akivel bárki szívesen elbeszélgetne bármiről, a filozófiától a popkultúráig. Grammer mind elmaszkírozva (X-Men: Az ellenállás vége), mind CGI-rásegítéssel (Marvelek) hibátlanul hozta Hank McCoyt, nem csoda, hogy ő lett az egyik első színész, akit az MCU átmentett a Fox-univerzumból.
8. Chadwick Boseman (Fekete Párduc / T’Challa)
Stan Lee és Jack Kirby a Fekete Párduccal egy igazán egyedi karaktert alkottak: egy shakespeare-i királydrámát idéző hőst, akinek vállát egy egész birodalom terhe nyomja; egy inspiráló vezetőt, aki nemcsak népének, hanem a világnak is példát mutat; és egy olyan figurát, aki egyszerre tradicionális és modern, méltóságteljes és harcra kész. Chadwick Boseman pedig tökéletesen hozta ezt az összetettséget. T’Challa szerepében egyszerre volt nyugodt és karizmatikus uralkodó, mélyen érző fiú és elszánt harcos. Játéka minden gesztusában ott volt a karakter méltósága és belső vívódása, és ugyanilyen tisztán érződött az a mérhetetlen alázat is, amivel a színész megközelítette az alapanyagot. Nem csoda, hogy Boseman tragikus halála után a Marvel különösen ódzkodik a szerep direkt újraosztásától.
7. Anya Taylor-Joy (Varázs / Iljána Raszputyin)
Az új mutánsok ugyan nem olyan régi film, mégis szinte teljesen törlődött a kollektív emlékezetből – sajnos nem ok nélkül. Ha valakinek mégis élénken dereng, annak egyetlen oka lehet: Anya Taylor-Joy Varázs szerepében. Kolosszus kishúga régóta kultikus figura a képregényrajongók körében – gyönyörű, kőkemény és hát, mondjuk ki, mentálisan eléggé elcseszett karakter. Ez a gyilkos kombináció sokak kedvencévé tette őt. A rajongók nagy örömére Taylor-Joy nemcsak vizuálisan volt hibátlan választás, de a karakter lényegi vonásait is kisujjból rázta ki: a porcelánbabás szépség, akinek ártatlan külseje sötét titkokat rejt, és aki nap mint nap kénytelen szembenézni az őt belülről szétfeszítő démoni erőkkel, pontosan az a szerep, amibe egy jobb forgatókönyvvel megtámogatva Taylor-Joy igazán belemélyeszthette volna a karmait. Kár, hogy a jövőben nem sok esély van rá, hogy újra láthassuk őt Varázsként.
6. Benedict Cumberbatch (Doktor Strange / Dr. Stephen Strange)
A legenda szerint, amikor Steve Ditko először papírra vetette a misztikus tanok mesterét, nem mást használt inspirációként, mint a camp horror koronázatlan királyát, Vincent Price-t. Évtizedekkel később, a filmadaptáció előkészületeinél nem volt kérdés, hogy olyan színészt kell találni, aki nemcsak vizuálisan képez tökéletes hidat a képregények világa és a mozivászon között, hanem képes Doktor Strange összetett jellemét is hitelesen visszaadni: azt a kimagasló intellektust, amely nárcisztikus hűvösség mögé rejtett empátiával párosul, valamint azt a stílusos karizmát, amellyel még a legfurább varázsmozdulatok is menőnek hatnak. Ez a színész Benedict Cumberbatch volt – és nem is lehetett volna más. A rendező és a stúdió annyira ragaszkodott hozzá, hogy még a forgatást is elhalasztották miatta, hogy színházi kötelezettségei ellenére is elvállalhassa a 2016-os Doctor Strange főszerepét. A döntés minden szempontból aranyat ért.
5. Ryan Reynolds (Deadpool / Wade Wilson)
Már egy 2004-es Deadpool és Kábel képregény is „egy Ryan Reynoldsba oltott shar-pei”-ként írta le Wade Wilsont – és mint utóbb kiderült, a poén nem is állt olyan messze az igazságtól. Reynolds nem pusztán megértette Deadpool lényegét, hanem eggyé is vált vele: tökéletesen lavírozik a rajzfilmszerű karikatúra, a sebzett lelkű antihős és az önreflektív pszichopata között. Alakítása annyira hű az alapanyaghoz, hogy nemcsak a külseje és a modora stimmel, de még a negyedik falat is olyan természetességgel töri át, mintha mindig is ez lett volna a filmes világ rendje. A 2016-os Deadpool és folytatásai nemcsak a karaktert rehabilitálták a korábban meglehetősen félrement X-Men kezdetek: Farkas után, hanem Reynolds karrierjét is – aki azóta lényegében egy élő Deadpoolként létezik a közéletben is.
4. Willem Dafoe (Zöld Manó / Norman Osborn)
Ha Sam Raimi valamihez igazán ért, akkor azok a rémisztő figurák. A Gonosz halott és más kultikus horrorfilmek rendezőjeként nem meglepő, hogy a Pókember-trilógiában is kiváló érzékkel nyúlt a hős legismertebb ellenfeleihez. Közülük is messze kiemelkedik a Willem Dafoe által alakított Zöld Manó – parafaktor tekintetében legalábbis mindenképp. Ez elsősorban Dafoe zsenialitásának köszönhető. A színész Hollywood egyik legsokoldalúbb – és valljuk be, legelborultabb – alakja, aki egyetlen jeleneten belül is képes váltani a sima modorú, karizmatikus Norman Osborn és a torz, ördögi manó között. A félig őrült vigyor, a hátborzongató hang és a csontig hatoló nézés mind stimmel. Raimi rendezőként még tovább ment volna: eredetileg egy sokkal rémisztőbb, képregényhű maszkot szánt Dafoe-nak. Valószínűleg a stúdió nem akarta teljesen halálra rémíteni a gyereknézőket, így végül a ma már ikonikus, de sokat vitatott manósisak mellett döntöttek. A másik képregényes részlet, amit a készítők elengedtek, Norman Osborn hajviselete volt. És valljuk be, érthető módon: üzletembert szinte sosem látni ilyen „fonatokkal” – Dafoe fején pedig egyenesen komikus hatást keltettek volna.
3. Robert Downey Jr. (Vasember / Tony Stark)
Közel húsz év távlatából nem lehet eléggé hangsúlyozni, milyen kulcsfontosságú mérföldkő volt Robert Downey Jr. kiválasztása Tony Stark szerepére. A döntés nemcsak a Vasember sikerét, hanem a teljes, akkor még csak vázlatosan létező MCU jövőjét is meghatározta. Minden a karakter fogadtatásán múlt – és sok minden félre is csúszhatott volna. A stúdió ugyanis korántsem volt lelkes: nehezen vállalták be, hogy a korábban drogproblémái és rendőrségi ügyei miatt szinte teljesen perifériára szorult színész kapja meg a főszerepet. Szerencsére Jon Favreau rendező hajthatatlan volt. Tűzön-vízen át harcolt Downey Jr.-ért, mert pontosan tudta, amit azóta mindenki: ez a szerep neki lett kitalálva. Nemcsak a megjelenése, hanem élettapasztalatai is tökéletesen rezonáltak Tony Stark figurájával, beleértve a függőségeket is. Mindketten megjárták a mélypontot, szembenéztek saját démonaikkal, és újraépítették önmagukat – jobb, erősebb emberként. A végeredmény önmagáért beszél: Robert Downey Jr. nemcsak új életet lehelt a képregényhősbe, hanem ikonikus, generációkon átívelő figurává tette Vasembert. A karakter népszerűsége ma már felér Pókember vagy Rozsomák kultuszával – Downey Jr. nélkül azonban ez aligha valósulhatott volna meg.
2. J.K. Simmons (J. Jonah Jameson)
Létezik olyan színész, aki J.K. Simmons mellett el tudná játszani a Hírharsona zsémbes, a „falmászó veszedelem” miatt minden második percben dühöngő, egoista, de mégis mindenki által imádott lapkiadóját? Bizonyára igen. Hogy szeretnénk-e bárki mást látni ebben a szerepben? Határozottan nem. Ameddig az Oscar-díjas színész bírja tüdővel, addig csak egy Jamesonnak van hely a multiverzumban, és ezt nem csak mi gondoljuk így, hanem a Sony és a Marvel is, minekutána ő volt az első, akit átmentettek az MCU-ba egy korábbi Pókember-filmes érából. Emellett számos rajzfilmsorozatban, videojátékban, sőt, még A Simpson család egyik epizódjában is a hangját kölcsönözte a hírhedten zsugori JJJ-nek. Simmons egész egyszerűen fenomenális, szabályosan lubickol a szerepben, amit mintha csak ráöntöttek volna. Alakítása ma már kifogyhatatlan mémforrás lett az interneten, és nála képregényhűbb Jamesont még maga Stan Lee sem tudott volna hozni – aki saját bevallása szerint magáról mintázta a figurát.
1. Sir Patrick Stewart (X Professzor / Charles Xavier)
A fancasting fogalma, sőt maga az internet is még gyerekcipőben járt, de a rajongók hangja így is eljutott a megfelelő helyre. A kívánság pedig egyértelmű volt: X Professzort csakis Sir Patrick Stewart játszhatja. Az álomszereposztás már a kilencvenes években is megjelent – például a Wizard magazin egyik számában, ahol az X-Men összes kulcsszereplőjére ütős javaslatok születtek. Amikor végül valóban elkészült az élőszereplős X-Men – A kívülállók, Stewart lett az egyetlen a listáról, aki ténylegesen bekerült a filmbe. Tekintve, hogy ekkoriban a Marvel-adaptációk még messze nem számítottak biztos sikernek, ez önmagában is figyelemre méltó eredmény. A választás azonban nemcsak logikus, hanem tökéletes is volt. Stewart minden megszólalása bölcsességet sugároz, megjelenése egyszerre nyugodt és karizmatikus, intelligenciája pedig még a legapróbb gesztusain keresztül is átsugárzik. De nemcsak az erényeit, a karakter árnyoldalát is kiválóan érzékelteti: átható tekintete mögött ott bujkál valami sötét, kimondatlan dilemma, ami újra és újra felveti a kérdést – nincs-e túl nagy hatalom a professzor kezében? Röviden: Sir Patrick Stewart nem eljátssza, hanem ő maga Xavier. Nem véletlen, hogy a filmek újra és újra visszatérnek hozzá.
