KRITIKA: Légió, 3. évad

Elérkezett a kijózanodás ideje.

Noah Hawley LSD-tripbe oltott képregényadaptációját eddig is nagy élvezettel követtük nyomon, de emocionális szinten valahogy sosem talált be igazán a show. Egészen mostanáig! A Légió harmadik és egyben befejező évada ugyan szokás szerint fittyet hány a konvenciókra, ám a delíriumos őrület közepette most először végre sikerült megtalálni az ideális egyensúlyt stílus és tartalom között.

Miután megszökött a Hármas Részleg elől, David Haller (Dan Stevens) amolyan mutáns Charles Mansonként egy egész kommunát gyűjt maga köré, melyhez frissen csatlakozik az időutazásra képes fiatal lány, Switch (Lauren Tsai). A magát immár Légiónak nevező Hallernek komoly tervei vannak a jövevénnyel, akinek a segítségével lehetősége nyílik helyrehozni saját múltját, örökre megszabadulva Amahl Farouk (Navid Negahban), vagyis az Árnykirály befolyásától. A Hármas Részleg – élén David egykori barátaival és szerelmével, Sydney Barrett-tel (Rachel Keller) – viszont véglegesen ki akarja iktatni a tudathasadásos mutánst, aki meggyőződésük szerint egy nap a világvégét hozhatja el.

A Légió már a kezdetek óta egyfajta képernyőre adaptált drogmámorként sokkolta nézőit. Az első évad mondhatni a betépés szakasza volt, ahol főhősünk még sűrűn kérdőjelezte meg a körülötte lévő valóságot. Aztán jött a második szezon, vagyis a teljes kábulat: itt látszólag már semminek sem volt értelme, egyik szürreális helyzetből sodródtunk a másikba. Végül aztán eljutottunk a befejezésig, ami a józanodásról szól: ebben az évadban mindenki elkezd végre tisztán látni, maga mögött hagyni a felelőtlen énjét, továbblépni egy teljesebb élet felé. Hawley mintha magát a beat-kultúrát siratná el előttünk ezzel a fordulattal.

legion-rachel-keller-dan-stevens.jpg

Valamilyen módon mindegyik fő karakter átéli a jelképes felnőtté válást, a hedonista éntől való búcsúzást. David rátalál a céljára, Sydney hajlandó megbékélni a múltjával, Cary és Kerry megtanulnak elszakadni egymástól, Lenny valódi emberi kapcsolatokra kezd vágyni, Oliver és Melanie pedig úgy döntenek, ideje továbbadni a tudásukat. Egészen gyönyörű, ahogy ez a motívum végighalad az évadon, miközben Hawley extrém képei és a különböző műfajokkal való eszement zsonglőrködése végre igazán a történetet kezdik szolgálni. A korábban teljesen randomnak és öncélúnak ható musicalbetétek, folklór- és anime-elemek, a levegőbe mondott bölcseletek ezúttal tényleg új réteget kölcsönöznek a sztorinak, egyúttal jól követhetően értelmezik, szimbolizálják a szereplők vágyait és bizonytalanságait.

Az évad másik központi témája a szülő-gyermek reláció és annak meghatározó szerepe nemcsak a felnőtté váló gyermek, de a szülővé váló felnőtt életére is. A kérdéskör szorosan kapcsolódik a felnövés toposzához, a sorozat szerint ugyanis addig senki sem teljesedhet ki igazán, amíg meg nem ismeri a saját gyökereit, illetve amíg ő maga nem vállal felelősséget valaki másért. Ezt a szálat szintén több karakteren keresztül boncolgatja a show.

Charles Xavier és neje, Gabrielle, azaz David valódi szüleinek debütálásával kapcsolatban nem túlzás kijelenteni, hogy az évad legerősebb pillanatai mind hozzájuk kötődnek. Harry Lloyd és Stephanie Corneliussen igazi kaméleonként tűnnek el a házaspár szerepében, miközben újfajta mélységet és eleganciát kölcsönöznek a sorozatnak. Rendkívüli öröm volt látni, hogy a leendő X Professzort nem rajongócsalogatásra használták fel a készítők, hanem valódi, többdimenziós karakterként írták meg őt. Amellett, hogy Charles hibátlanul illeszkedik a sorozat világába, Lloyd és Stevens a nem szokványos apa-fiú köteléket is tökéletesen átélhetővé teszik.

legion_307_0144r.jpg

Ugyan a Légió eddig elég szabadon kezelte az alapjául szolgáló képregényeket, nem tudok elég hálás lenni azért, hogy David anyjának háttértörténetéből mind a Holokauszt-szálat, mind a lappangó őrületet átvették. Sőt, rendkívül elmés húzásnak tartom, hogy ebben a verzióban Xavier maga is páciensként, nem pedig orvosként ismerkedik meg a nővel egy elmegyógyintézet falai között. Ez az apró mozzanat új réteggel bővíti Haller karakterét, illetve különleges kapcsot teremt az ő és a szülei története között. A Xavier-família mellett egy másik érdekes apa-fiú viszony is körvonalazódik ebben az évadban, méghozzá David és Farouk között, ami bizonyos szinten meglepő húzás volt az írók részéről, de szerencsére ez a szál is gyönyörűen bontakozik ki a történet végére. 

A színészek összességében továbbra is a legjobb formájukat hozzák. Dan Stevens, aki játszi könnyedséggel vált egyik érzelmi végletből a másikba, most is lazán elviszi a hátán a show-t elementáris, kísérletező alakításával. Sajnálom, hogy az itteni munkája sosem kapott igazán nagy figyelmet, mert amondó vagyok, hogy azt, amit három évad alatt leművelt, rég a színiiskolákban kellene tanítani. Rachel Keller a maga higgadt és kiegyensúlyozott fellépésével, kifejező tekintetével és finom gesztusaival szokás szerint elbűvölő, már-már transzcendens jelenség a képernyőn. Ki kell még emelnem Navid Negahbant is, aki ismét egy szenzációs performansszal örvendeztet meg minket. Árnykirályként egyszerre félelmetes és elbűvölő, alávaló és melegszívű, továbbá féktelen, ugyanakkor bölcs is.

Itt van még Aubrey Plaza, aki a kezdetek óta a sorozat különleges fűszere volt, ezúttal viszont valamiért a készítők úgy döntöttek, teljesen háttérbe szorítják az általa alakított Lennyt. Ez azért is furcsa, mert az egyik legérdekesebb és legtragikusabb szál pont hozzá kötődne, már ha az rendesen el lenne mesélve. A mellékszereplők közül sajnos továbbra sem sikerült kibékülnöm Cary (Bill Irwin) és Kerry (Amber Midthunder) párosával. Helyettük sokkal szívesebben láttam volna többet Jean Smartból és Jemaine Clementből, akik most is remekelnek, de sajnos csak egy epizód erejéig. Az újonnan érkező Lauren Tsai szintén ügyes, bár a karaktere főként plot device szerepet tölt be.  

legion_308_0758r.jpg

A Légió esetében az az érdekes helyzet áll fenn, hogy a befejező évad nemcsak lezárja, hanem teljessé is teszi a sorozatot, melynek végére érve a korábbi szezonok történései is új megvilágításba kerülnek. Noah Hawley extrém képi világa és absztrakt konstrukciói természetesen ezúttal is elkísérik a nézőt. Azok, akik kitartottak a széria mellett, ezen a ponton persze már fel sem kapják a fejüket az égbe vezető műanyagcsövek, virágcserépben élő kisemberek vagy a szipuzó óriásmalac láttán, ahogy azon sem lepődnek meg, ha a szereplők mondjuk rap-párbajban csapnak össze ellenségeikkel. Hawley csapatának kreativitása továbbra sem ismer határokat. 

Ezzel pedig le is zárom értekezésemet a Légióról. Sajnos itt az ideje szomorú búcsút venni ettől a nem mindennapi mozgóképes nyúlüregtől, amelybe imádtunk belezuhanni. Csak remélni tudom, hogy a jövőben lesz még olyan vállalkozó szellemű alkotó, aki hasonló merészséggel és pofátlansággal állítja majd feje tetejére a szuperhősös műfajt, mint Noah Hawley. Éljenek a 21. századi beat-költők!

90%

A teljes harmadik évad már elérhető az HBO GO kínálatában.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük