A Marvel-filmeket illetően az utóbbi években sokak lelkesedése megkopott. A Bosszúállók: Végjáték után jó ideig úgy tűnt, a stúdió mintha csak árnyéka lenne korábbi önmagának: tömeggyártott, biztonsági játékot űző produkciók váltották egymást, miközben a valódi kockázatvállalás lassan teljesen kikopott a képletből. A Marvel Moziverzum legnagyobb frissességét adó univerzumépítés is mintha kissé megbicsaklott volna, hiszen a Multiverzum Saga egyik legnagyobb – és jogos – kritikája, hogy némelyik produkció sehova nem vezető történetszálakat és soha vissza nem térő karaktereket lengetett be, no meg a nagy sietségben mind forgatókönyv, mind látványvilág terén kilógott a lóláb.
Első hallásra senki nem várt csodát egy olyan filmtől, ami a The Suicide Squad – Az öngyilkos osztag mintájára a Marvel mozis univerzum B-listás antihőseit tereli egy fedél alá, ám a bemutató közeledtével egyre bizalomgerjesztőbbé vált a helyzet. Nos, a Mennydörgők* pont ott mert újítani, ahol a legnagyobb szükség volt rá. A film nemcsak a Marvel jelenének egyik legerősebb és legkomolyabb témákat feszegető darabja, de egyúttal a poszt-Végjáték korszak egyik legőszintébb önreflexiója is.
A Mennydörgők ugyanis nem a világ megmentéséről szól. Hanem arról, hogy meg lehet-e menteni saját magunkat.
A történet szerint Valentina Allegra de Fontaine (Julia Louis-Dreyfus) kétes ügyletei hamarosan napvilágra kerülhetnek, ezért igyekszik eltüntetni a hozzá köthető szálakat – köztük azokat az ügynököket is, akik valaha segítették őt. Így kerül egymás mellé néhány ismerős név: Jelena Belova (Florence Pugh), John Walker (Wyatt Russell), Szellem (Hannah John-Kamen), a Kiképző (Olga Kurylenko) és Vörös Őr (David Harbour). A csapat sorsa rendeltetésszerűen fonódik össze a titokzatos Bobbal (Lewis Pullman), aki – ahogy az hamar kiderül – az univerzum egyik legnagyobb hatalmú figurája, az Őrszem.
A Mennydörgők tényleg megtört emberek filmje. Olyan szereplőké, akik nem hősök akarnak lenni, hanem egyszerűen csak elviselhetőbbé tenni a saját létezésüket. A film egyik legnagyobb erénye, hogy kellő komolysággal kezeli ezeket a hétköznapi, de annál súlyosabb problémákat, és nem is próbálja elviccelni a karakterei fájdalmát. Nem szúrja el egy-egy félmondatos geggel azt, ami egyébként kényelmetlenül ismerős lehet sokunk számára: a céltalanságot, a bűntudatot, a folyamatos önsorsrontást. Ez a tematika nemcsak hogy kiválóan működik, de tulajdonképp minden központi karakterre ráhúzható, ami pazar kapcsolódási pontot teremt a szedett-vedett brigád tagjai között.
Külön kiemelném Florence Pugh és Lewis Pullman kettősét, akik valóban a film érzelmi súlypontját adják. Jelena már a nyitójelenetben aláhúzza, hogy céltalanul sodródik az életben, ki van égve és az alkalmi munkáin kívül nincs mibe kapaszkodnia. Bármennyire is szerettük Scarlett Johansson Fekete Özvegyét, Jelena már harmadik megjelenésére mélyen rétegzett figurává nőtte ki magát. Pugh magasan az MCU egyik legfényesebben ragyogó csillaga jelenleg, megérdemelten lett a Mennydörgők vezéralakja is.
Mellette Pullman is figyelemre méltó teljesítményt nyújt, olyan árnyaltsággal játssza a saját sötét oldalával hadakozó Bobot, hogy még akkor is együtt érzünk vele, amikor a világ legpusztítóbb erejét szabadítaná el. Bob nem a klasszikus hős útját járja be, és ebben az útban helyet is kap néhány eléggé hirtelen történő pálfordulás, ami adott esetekben kikezdhető. Egészében nézve viszont kimondottan jól sikerült Őrszemet vászonra adaptálni, szóval kíváncsian várom, milyen sorsot és szerepet szánnak neki a következő két Bosszúállók-filmben, és talán azon túl is. (A reklámkampányban féltve őrzött jelmez pedig egészen parádés, jó ötlet volt a végső kinézetet a filmre tartogatni!)
Bár a Mennydörgők egyértelműen csapatmoziként működik, és a tagok közti dinamika kimondottan élvezetes, a hangsúlyosabb karakterív valójában csak ennek a két szereplőnek jut. Bucky például egy akciójelenetben ellopja ugyan a show-t, de az ő traumáival már több produkció is komolyabban foglalkozott. A Vörös Őr a Fekete Özvegyben megszokott bohókás stílusával inkább a könnyedebb hangvételért felel, illetve egy-két szerethető apa-lánya pillanatért Jelenával. A többiek közül John Walker magánéleti problémái csak elejtett félmondatokban jelennek meg, más szereplőkre pedig ennyi sem jut. Érezhető, hogy sokan már kész, sorozatokból vagy korábbi filmekből ismert karakterként érkeznek ebbe a történetbe, így a film nem is vállalja, hogy mindenkinek külön hátteret biztosítson. Gyanítom, hogy a Disney+-ra gyártott produkciók általános fogadtatása után ez változni fog a későbbiekben.
Kellemes meglepetés volt számomra, hogy még a cselekmény is tudatosan lassabb tempót diktál. A film nem siet sehová, hagy időt a karaktereknek lélegezni, egymáshoz közeledni, csapattá kovácsolódni. A finálé sem csap át a megszokott sablonos zúzásba, helyette egy már-már Eredet-szerű, álomszekvenciára hajazó leszámolást kapunk, amely világmegmentő csata helyett inkább egy közös terápiás ülésre emlékeztet. Itt csúcsosodik ki a film valódi mondanivalója, hogy ezek a karakterek bizony önmagukkal vívják a legnagyobb csatákat.
Persze, a Mennydörgők totál sablonos, leegyszerűsített megoldásokkal szolgál az említett mentális egészséggel kapcsolatos problémákra. Ugyanakkor mégis működik ez az egész, elsősorban amiatt, mert ezúttal egy nagy franchise film hősei néznek szembe néha nagyon is ismerős gondolatokkal: „Mi van, ha semmit sem érek?” „Mi van, ha mindenkit csak lehúzok magammal?” „Mi van, ha tényleg senki nem szeret?” Ezeket a kérdéseket nem szuperhősök teszik fel, hanem emberek, és biztosra veszem, hogy éppen ezért sokakkal különösen rezonálni fog a film.
A megvalósítás szintén dicséretet érdemel. Minden képkockán érződik, hogy Jake Schreier rendező és csapata valódi filmet akart készíteni. A végeredményről tényleg lerí, hogy ezúttal valódi helyszíneken forgatott a stáb, mertek játszani az árnyékokkal és a színekkel, és amire a film reklámkampánya is többször felhívta a figyelmet: a vizuális effektusok túltengése helyett nagyban támaszkodtak praktikus megoldásokra és valódi kaszkadőrmunkával megvalósított akciójelenetekre.
És bár a Mennydörgők elsőre zártabb, karakterfókuszú történetnek tűnhet (valójában az is, hisz nem támaszkodik fan service-re vagy erőltetett nosztalgiára), a háttérben azért több régóta lógó MCU-szál is végre a helyére kerül. Kiderül, ki vásárolta meg a Bosszúállók egykori tornyát, hogy miért nincs már aktív Bosszúállók-csapat, illetve a címben szereplő csillag is kielégítő magyarázatot kap. A film tehát önálló moziként is megáll a lábán, mégis szervesen illeszkedik a nagy egészbe, hasonlóan a Marvel korábbi, legsikeresebb fázisaiban látott produkciókhoz. Apropó: érdemes megvárni a második stáblistás jelenetet, az ott látottak tényleg vezetnek majd valahova.
A Mennydörgők egy hibáival együtt is bátor film, ami érzelmi töltetével és egy defektes brigád naggyá emelésével talán James Gunn A galaxis őrzői trilógiájához áll a legközelebb. Nem tökéletes, és biztos nem ez fogja egy csapásra visszahozni a Marvel Moziverzum régi dicsőségét. De hogy az elmúlt évek egyik legőszintébb, legemberibb próbálkozása a stúdió részéről? Ahhoz kétség sem fér.
Pozitívum
(+) Súlyos témákat megfelelő komolysággal kezel
(+) Florence Pugh és Lewis Pullman pazar alakítása
(+) Jól működő csapatkémia
(+) Filmként néz ki
Negatívum
(-) Több karakter háttérbe szorul
(-) Pár elkapkodott narratív fordulat
A Mennydörgők* 2025. május 1-től tekinthető meg a magyar mozikban.
