Megállja a helyét a küzdőtéren – Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendája kritika

Megérkezett a Marvel harcművész szuperhőse, Shang-Chi eredettörténete, aki egy izgalmas új fejezetet nyit a filmes univerzum történetében.

Bevallom, az elmúlt pár hónap eseményei után némi aggodalommal ültem be a Marvel legújabb egész estés filmjére, vagyis a Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendájára. A 2019-es hivatalos bejelentést követően ugyanis jómagam kifejezetten vártam ezt az ázsiai szuperhős projektet, Simu Liu pedig számomra rögtön a színpadra lépését követően azonnal szimpatikussá vált. Viszont a Fekete Özvegy siralmas szereplése, valamint a Disney+ sorozatok jó pár forgatókönyves furcsasága után bennem volt a félsz a Shang-Chi minőségét illetően. Szerencsére azonban rögtön a kritika elején bátran kijelenthetem, hogy ezúttal sikerült jól szórakozni a moziban. És habár a csillagos egekig nem fogom magasztalni a legújabb Marvel hős eredettörténetét (mint ahogyan azt a külföldi sajtó ismét tette), mindenképp egy újranézhető, szórakoztató és az MFU jövőjét illetően biztató blockbusterrel gazdagodtunk a nyár végére.

A történet szerint Shaun (Simu Liu) egy puccos San Francisco-i hotel parkolófiújaként tengeti hétköznapjait barátjával, Katie-vel (Awkwafina). Céltalan életük nem igazán tart sehová, viszont a két jóbarátnak ezzel nem is igazán akad problémája, jól érzik magukat a bőrükben. Egészen persze addig, amíg egy titkos hadsereg, a Tíz Gyűrű tagjai rájuk nem találnak, hogy megszerezzék Shaun elhunyt édesanyjától örökölt medálját. Katie ekkor ébred rá, hogy barátja, Shaun, valójában Shang-Chi, a Tíz Gyűrű vezetőjének fia, aki tíz évvel ezelőtt megszökött zsarnok apjától és ezidáig bujkálnia kellett. Most azonban apja bűnei utolérték a fiút, akinek vissza kell utaznia a szülőföldjére, hogy megmentse a húgát, Xialing-et (Meng’er Zhang) – és végre felhagyjon az örökös meneküléssel.

A film cselekménye igazából nem hezitál túl sokáig, egy viszonylag hosszú visszaemlékezés után (amely során rögtön megismerjük Shang-Chi szüleit egy pofás akciójelenetben) elég hamar beindul a történet. A készítők egyébként végig előszeretettel alkalmaznak visszaemlékezéseket – hogy a jelenkori narratíva azért közben haladjon előre –, sokszor másik szemszögből megmutatva ugyanazokat eseményeket. Ezeknek az adagolása viszont jól el lett találva és a jelentőségük sem elhanyagolható, szóval nem válnak zavaróvá.

A cselekmény nagyjából féltávig egyébként tényleg remekül építkezik, egy másodpercre sem ül le a film és az akciójelenetek (amikre mindjárt kitérek külön bekezdésben) remekül váltogatják az érzelmesebb karakterpillanatokat. A film második felében éreztem azt, hogy a nagy finálé előtt a film párszor jobban leül a kelleténél, itt nem sikerült annyira eltalálni az egyensúlyt a nem kevés (de egyébként látványos) expozíció és az akció között: talán itt lehetett volna úgymond a legtöbbet vágni a filmből.

Viszont ezek a jelenetek cserébe kellő érzelmi mélységet nyújtanak a mellékszereplők, különösen Shang-Chi édesapja, a “Mandarin”, vagyis Wenwu (Tony Leung) számára. Wenwu számomra mindenképp az erősebb Marvel-gonoszok sorait erősíti, a motivációi érthetőek és szorosan kapcsolódnak a gyermekeihez és elhunyt párjához. Kivételesen nem egy világuralomra törekvő sablon gonoszt kapunk, hanem egy hús-vér, érző és érthető karaktert, egy remek színészi játékkal megspékelve.

Furcsa mód a karakterek részletezését ezúttal a gonosszal kezdtem, de persze Simu Liu is nagyszerű a főszerepben. Kíváncsi voltam, hogy a filmben megrejlő témák mennyire reflektálnak majd az ázsiai kultúrára, és habár ezekben az elemekben roppantul gazdag a film, bármelyik fiatal számára is úgy gondolom, azonosulható problémákat vázol fel Shang-Chi, Katie és Xialing karaktere. Előbbi kettő főleg az Y- és Z generációs útkeresésre jó példák (ja igen, Awkwafina szerencsére pont megfelelő mértékben idióta, nem tolja túl a kreténkedést), míg a testvérpár és Wenwu karaktere pedig a családi tragédiák, illetve a gyász feldolgozásának világába adnak betekintést. Shang-Chi útja a fentebb vázolt apa-fia kapcsolat részletes kifejtése miatt működik igazán. Ám akármennyire is szimpatikus Simu Liu a szerepben, a film második felében úgy éreztem, hogy kissé a kispadra lett ültetve, hogy apjára, valamint a megismert világ építésére helyezzük a hangsúlyt.

Ahol viszont Simu igazi szupersztárnak érződik, azok az akciójelenetek. A film fináléja sajnos egy klasszikus, “tipikus” Marvel-film hatását kelti, ahol sokszor nem győzzük kapkodni a fejünket a számtalan CGI szörnyeteg láttán, viszont az első másfél órában valami egészen más szintet képvisel. Nyilván nem John Wick vagy The Raid kaliberű akcióra kell számítani, de a buszos üldözés vagy a felállványozott épület oldalán lebonyolított koreográfia elképesztően látványos és szórakoztató, megspékelve nem kevés karakterpillanattal is. Én személy szerint imádtam a “gyűrűvel hadonászást” is, piszok jól nézett ki, még ha a gyűrűk képregényből ismerhető individuális képességeire ebben a filmben még nem kaptunk semmiféle utalást. (A stáblista után viszont azért maradjatok. Duplán is megéri.)

Mindenképp tegyetek egy próbát a Shang-Chivel, egy szórakoztató, korrekt nyárzáró blockbuster, ami a Marvel Moziverzum erősebb eredettörténeinek sorát fogja erősíteni. A kikacsingatás az univerzum többi filmjére is épp elég és organikusan van kezelve az az egy-két jelenet, ami ezt a célt szolgálja. Simu Liu és Shang-Chi pedig biztosan meg fogja állni a helyét a többi ikonikus Marvel-karakter mellett a filmvásznon.

70%

Pozitívum

(+) Remek színészi játék és karakterdinamika (Simu Liu, Awkafina, Tony Leung)
(+) Látványos, pörgős kung-fu akció
(+) Aktuális és azonosulható mondanivaló

Negatívum

(-) Ismert eredettörténet recept
(-) A második felében némileg leülő cselekmény
(-) Túlzsúfolt finálé

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük