A Marvel Moziverzumon belül egyre jellemzőbbé kezd válni a korábban peremterületre szorult karakterek mainstreammé emelése, ami lehetővé teszi, hogy végre olyan koncepciók kerüljenek előtérbe, amelyek annak idején nem találták meg a közönségüket, éppen ezért az alkotók nem is nagyon tudták kiaknázni a bennük rejlő lehetőségeket. A legendás Jack Kirby szerelemprojektje, az Örökkévalók tipikusan egy ilyen brand. Kirby, aki rajzolóként és íróként egyaránt tevékenykedett, mindkét téren sajátos látásmóddal rendelkezett: egyénileg létrehozott karaktereiben gyakorta felfedezhető volt az ógörög tragédiák és shakespeare-i drámák sztoikus, gyötrődő figuráinak lenyomata, akik rendszerint nagyon különböztek Stan Lee kreációitól. Utóbbi többnyire az egyszerű, jól azonosulható átlagemberekből szeretett szuperhőst faragni, Kirby viszont imádott komplikált, univerzumokon átívelő királydrámákat kidolgozni, melyeket sajnos jóval nehezebben lehetett eladni. Dacára annak, hogy sokan úgy vélik, a szerző valódi aranybányát hagyott hátra maga után, többek közt az Örökkévalókkal is.
A sztorit az évek során sokszor elővették, és próbálták feltámasztani, ámde senki sem volt képes egy hosszú távú sikeres sorozatot biztosítani a csapat számára. Most viszont elértünk egy olyan ponthoz a Marvel Moziverzumon belül – melynek karakterei a színészek emberi mivoltából adódóan sajnos nem annyira kortalanok, mint a képregényekben –, amikor a stúdió kénytelen a kevésbé ismert héroszokat is előszedni a dobozból. Ez egyébként egy izgalmas fordulat a képregényfilmek történetében, hiszen olyan niche figurák kaphatnak végre reflektorfényt, akik méltatlanul merültek feledésbe. Az Örökkévalók ezzel együtt is nagyon rizikós vállalkozás, ez a csapat ugyanis jellemzően egy elszeparált zugát népesíti be a Marvel Univerzumnak, teátrálisságukból kifolyólag pedig sosem sikerült igazán jól vegyíteni őket az olyan hétköznapi hősökkel, mint például Vasember vagy Pókember.
Mindezek miatt az Örökkévalók kiváló válasz lehetett volna azokra a kritikákra, melyek szerint a Marvel-filmek folyamatos biztonsági játékot űznek. Amikor pedig a rendkívül személyes, karaktereinek lelki világát különös alapossággal feltérképező és nem kifejezetten ingergazdag drámáiról ismert Chloé Zhaot (A nomádok földje) kérték fel rendezőnek a projekthez, szinte biztosra vehettük, hogy ezúttal tényleg valami egyedi dolog fog születni. Habár bizonyos szempontból valóban így lett, sajnos kénytelen vagyok kimondani, hogy Zhao nem a legjobb választás erre a feladatra. A rendező vizuális stílusa, természetpásztázó beállításai és a karakterek iránti érzékenysége ugyan valóban kiemeli az Örökkévalókat az MCU korábbi alkotásai közül, a történetmesélés terén mind ő, mind a forgatókönyvért felelős Ryan és Kaz Firpo drasztikus hibákat követett el.
A sztoriról dióhéjban annyit érdemes tudni, hogy hétezer évvel ezelőtt tíz nagyhatalmú figura érkezett a Földre, akiket az Égiek nevű kozmikus istenségek küldtek ide azzal a céllal, hogy megvédjék az emberiséget a szörnyszerű Deviánsoktól. Az Örökkévalók évezredeken át teljesítették a számukra kiadott parancsot, ám az utolsó deviáns elpusztításával a küldetésük okafogyottá vált, így az elmúlt ötszáz évben már külön utakon jártak. Egy nap viszont egy jól ismert fenyegetés üti fel a fejét a múltjukból, mely újból összerántja a csapatot.
A legegyszerűbben talán azzal tudnám elmagyarázni, mi is ment félre, ha a filmet összehasonlítom Neil Gaiman 2006-os, azonos című képregényes minisorozatával, melyben a szerző lényegében újra bevezette az Örökkévalókat a Marvel univerzumába, megjegyzem kiválóan. Ő akkor Makart tette meg főhősnek, aki a többiekhez hasonlóan épp nem emlékezett a múltjára, és magát egyszerű embernek képzelve élte mindennapjait, míg a sors nem kopogtatott az ajtaján. Makar volt tehát az a karakter, akivel együtt olvasóként bevonódhattunk ebbe a rendkívül bonyolult, több évezredes mitológiába, és megismerhettük annak minden szövevényes útvesztőjét és különc figuráját. Nos, ebben a produkcióban nincs ilyen központi, „a hős útját” végigjáró alak, nézőként így kalauz nélkül csöppenünk bele a kozmikus keresztes háborúba, ami jelentősen lecsökkenti a mű szórakoztató faktorát.
A történetnek egyébiránt nincs igazi fókusza, ahelyett ugyanis, hogy a forgatókönyv egyértelműen megjelölné, kik alkossák a sztori magvát, Firpóék egész egyszerűen megpróbálták többé-kevésbé arányosan szétosztani a játékidőt tíz újonnan bemutatott hérosz között, aminek persze az lett az eredménye, hogy egyiküknek sem jut túl nagy tér. A megoldás egyébként kézenfekvő lett volna: Ikarisz (Richard Madden) és Szirszé (Gemma Chan) korokon átívelő szerelme kellene, hogy adja a film szívét, a nő új, emberi párja, Dane Whitman (Kit Harington) pedig könnyűszerrel magára vállalhatná a produkció POV-karakterének szerepét. Ha mindenki mást az ő hármasukon keresztül ismerhetnénk meg, egy jóval kevésbé zsúfolt Örökkévalókat kapnánk. Dane ehelyett jó, ha mindösszesen tizenöt percet tölt a vásznon, az epikus love storyról pedig elég annyi, hogy Zhao néhány, az egymást gyengéden átölelő párról készített gyönyörű felvételen és a Marvel Moziverzum első szexjelentének kiharcolásán kívül nem tett igazán sokat annak érdekében, hogy hitelessé tegye ezt az elvileg rendkívül erős érzelmi köteléket. Hasonlóan kevés energiát fordított az Égiek és a Deviánsok történetének bemutatására, mely a képregényekhez képest már eleve jócskán le lett egyszerűsítve, de még ezt is sikerült a lehető legzanzásabb formában prezentálni. A szereplők motivációi és a döntéseik ebből kifolyólag sokszor egyáltalán nincsenek felvezetve, a fordulatok elsietettnek és légből kapottnak érződnek, illetve súlyuk se nagyon van.
Mindez egyébként azért különösen szomorú, mert amúgy kiváló színészeket sikerült szerződtetni a produkcióhoz, akik a korlátozott lehetőségeik ellenére is képesek voltak megmutatni, mekkora potenciál rejlik ezekben a karakterekben. Gemma Chan, mint az egész lényéből szeretetet árasztó Szirszé, Richard Madden, mint az érzései és a kötelességtudata által szétfeszített Ikarisz, Angelina Jolie, mint az önmaga elvesztésével küzdő Théné, Barry Keoghan, mint az emberek kegyetlenségébe belefáradt Druig, Brian Tyree Henry, mint a hosszú évszázadok bűntudatát hordozó Phaisztosz, valamint Lia McHugh, mint az örök időkre gyermeki testbe kárhoztatott Szipor egyaránt remek munkát végeztek. Kár, hogy egyikükből sem kapunk eleget.
De hogy ne csak panaszkodjak, az Örökkévalók egyik nagy pozitívuma számomra, hogy Zhao mennyire hű maradt Kirby történeteinek eredeti, mitológiai elbeszélésekben és Shakespeare-drámákban gyökeredző szellemiségéhez, és a korábbi trendekkel szemben a készítők ezúttal nem próbáltak meg minden olyan figurát komikussá tenni, akire a képregényekben ez egyáltalán nem volt jellemző. Persze a humor most is jelen van, főként a szerethető és az idegesítő határvonalán egyensúlyozó Kingo (Kumail Nanjiani) és az egyenesen felesleges töltelékként funkcionáló lakája (Harish Patel) részéről, ámde közel sem olyan tolakodó módon, mint például A Hangya vagy a Thor: Ragnarök esetében.
Néhány szót ejtenék még az akciójelenetekről, amikből viszonylag kevés akad, ugyanakkor ezek egyike sem esik a nehezen követhető CGI-katyvasz kategóriába. Azok a képsorok ugyanis, amelyekben az Örökkévalók és a Deviánsok csapnak össze, és amelyekben a karakterek a képességeiket használják, nemcsak látványosak és jól megtervezettek, de helyenként freskószerűen gyönyörű a komponáltságuk, továbbá roppant elegánsak is. Ben Davis operatőr szemkápráztató, transzcendens nyugalmat árasztó képei, valamint Ramin Djawadi grandiózus zenei témái szintén jelentősen növelik a hétezer éves történet drámai súlyát.
Összefoglalva tehát, az Örökkévalók némileg széteső alkotás lett, mely inkább a koncepcióban rejlő lehetőségeket szemlélteti ahelyett, hogy ténylegesen megvalósítaná őket. Ennek ellenére Zhao egyedi vizuális stílusa és a karakterek mitikus természete így is kiemeli valamennyire a filmet a Marvel Moziverzum fősodrából. Hogy ez vajon elegendő lesz-e ahhoz, hogy a folytatás zöld utat kapjon, kiderül hamarosan. Mindenesetre nagy kár lenne érte, már csak a két stáblistás jelenet által belengetett opciók miatt is.
65%
Pozitívum
(+) Pazarul megkomponált akciójelenetek
(+) A forgatókönyv korlátai ellenére is kimagaslóan teljesítő színészgárda
(+) Gyönyörű fényképezés és magával ragadó zenei aláfestés
Negatívum
(-) Túlzsúfoltság
(-) Kibontatlan motivációk és fordulatok
(-) Az Égiek és a Deviánsok koncepciójának teljes érdektelensége
