A Marvel első Disney+-ra érkező alkalmi különkiadása egy ügyes stílusjáték, aminek vannak határozott pozitívumai. A zeneszerzőből rendezővé avanzsáló Michael Giacchino pedig egyáltalán nem vall szégyent új szerepkörében sem. Az Éjjeli Vérfarkasról azonban ordít, pardon, üvölt, hogy egy merészebb kísérletezéssel, emlékezetesebb gyöngyszem is válhatott volna belőle.
Az eddigi tapasztalatok alapján az MCU negyedik fázisa többeknek is csalódást okoz. Nem is csoda: egy éveken, évtizedeken átnyúló, kitartó építkezés torkollott maximális katarzisba a legutóbbi Bosszúálló filmek végén. Az univerzumrengető események utóhatásait ábrázoló sorozatok és filmek pedig óvatosan tapogatózva, de elkezdték kijelölni a következő fázisok útját. Az érzelmi töltet, vagy az újdonságok megkapó varázsa azonban nem mindig talált célba. Sőt, az egyre elaprózodottabbá váló, és sűrűn érkező kontentáradat miatti kiégés még a legelhivatottabb rajongókat is próbára teheti. Ez egy olyan összetettebb problémahalmaz, amit akár külön is érdemes lenne vizsgálni.

Mindenesetre valahogy az önálló Marvel mozifilmek sem tudnak már olyan eseményként hatni, mint korábban. A Disney+ sorozatai pedig a kezdeti lendület után már befogadói szempontból inkább érződnek kötelezően letudandó házifeladatnak, mint valójában fontos, releváns építőköveknek. Ebben az áradatban és kiégés közeli állapotban tüneti kezelés lehet, ha a Marvel elkezd jobban kísérletezni, lazítani, és olyan címeket bedobni, amiknek nincs nagyobb tétje, de frissítően tudnak hatni. Az Én vagyok Groot! rövid animációi már ilyesmi célt is szolgálhattak. Vagy például korábban a Hulura érkező M.O.D.O.K. és Hit Monkey is ide sorolhatóak. A nagyobb képbe való csatlakozás igénye nélkül született szórakoztató címek, amik mertek bizonyos kockázatokat vállalni. A halloweeni időszakra érkező Éjjeli Vérfarkas (Werewolf by Night) lehet a következő állomása ennek a vonalnak, ami még így is amolyan köztes kockának tűnik. Egyszerre van meg benne a potenciál, hogy az MCU nagyobb részévé is váljon (hátha…), de önálló, egyszeri kísérletnek is korrekt próbálkozás. Éppen ezért érthetetlen, hogy miért lett ennyire bátortalan és kockázatkerülő.

Az alibinek is alig elegendő papírvékony sztori a híres szörnyvadász, Ulysses Bloodstone halála utáni űr kitöltése körül forog. A vadász özvegye, Verussa (Harriett Sansom Harris) összehívja a legjobb vadászokat, hogy hivatásukat gyakorolva kiderítsék, ki lesz méltó Ulysses helyébe lépni és birtokolni a Vérkövet. A megmérettetésre érkezik Jack Russell is (Gael Garcia Bernal), aki szörnyű titok birtokosa. Ahogy az a klasszikus legendákban is írva van, telihold idején vérfarkassá változik. Számos harcos, és a vér szerinti trónörökös (Laura Donnelly) mellett ő is részt vesz a játékban, de valódi célját senki sem ismeri.
A mindössze 55 perces tévéfilm jó érzékkel nem megy bele bonyolultabb összefüggések boncolgatásába, de azért még a játékidejéhez mérve is kicsit soványka a sztori. Főleg úgy, hogy a kortárs hollywoodi blockbusterek egyik legrosszabb és közel sem hagyomány nélküli tulajdonságát átvéve egy szöveges, animált expozícióval helyez a történetbe. Ezzel máris elvesz egy olyan fogódzót a nézőtől, amibe kényelmesen lehetne kapaszkodni a későbbiekben. Ugyanis ha nem a cselekmény szövetéből bontakoznak ki a szükséges előismeretek, a néző kevesebb kötődést alakít ki, és ezzel együtt figyelmet fog szentelni a későbbi történéseknek. Átmeneti zavarok is nagyobb eséllyel kerülhetnek felszínre egy ilyen elsietett felvezető után.

De szerencsére jelen esetben valóban baromi egyszerű alapszituációról van szó. Ennél igazán bonyolultabb nem is lesz a film: folyik a kőért a küzdelem, Russell igyekszik véghezvinni célját, és még a titkára is fény derül. Súlya persze semminek sincs, de jelen esetben talán nem is szükséges. A hamar érkező fordulat azért lehetett volna jelentőség- és erőteljesebb a maximális hatás kedvéért. Russell vérfarkas mivolta, átalakulása sem bír akkora erővel, mint az egy címszereplőtől elvárható lenne. A néhány groteszk jelenet (pl. Ulysses a koporsóban), vagy a valódi horror felé tett további puhatolózásai azonban üdítően hatnak.
Az Éjjeli Vérfarkas stílusgyakorlatként működik a legjobban – kár viszont, hogy ezen a téren is lehetne sok mindent pozitívabbra húzni. Michael Giacchino rendezésén egyáltalán nem tűnik fel, hogy ez az első jelentősebb produkciója. Lényegében olyan az egész film, mintha egy ‘70-es évekbeli grindhouse/exploitation mozi lenne, ami a Universal és Hammer stúdiók klasszikus rémfilmjeinek állít emléket. A fekete-fehér látványvilág azonban kicsit tudathasadásos állapotot tükröz. Míg a vörös kivételével monokrómban játszó színek, az alsó gépállásban rögzített képek, vagy a fény-árnyék játék és a minimális képminőség rontás kellemesen retró hangulatot kölcsönöz a látványnak, addig a kamerakezelésről és a plasztikusságról lerí a kortárs jelleg. Ezt némileg ellensúlyozza egy bensőséges, tévéfilmes báj, amitől mégis többnyire önazonos marad a hangulat.

Mégis ott van végig az a belülről furkáló érzés, hogy ebben a koncepcióban és stiláris kísérletezésben sokkal több rejlett. Az Éjjeli Vérfarkas egyszerűen nem elég merész és nem elég exploitatív. Nem elsősorban a brutalitást figyelembe véve (van néhány pár másodpercig kitartott vérengzés azért), bár ízléstől függően akár az erőszak faktoron is lehetett volna húzni. De ha ezt nem számítjuk, akkor is olyan, mintha a legjobb pillanataiban fogná vissza az ütéseit. Időnként rontanak a képen a retró hangulat miatt, de nem eleget ahhoz, hogy valóban hasonlítson egy korabeli filmre. Megidézi a klasszikus rémfilmeket, de nem merül el bennük, megmarad amolyan Marvelesen kedélyeskedőnek. Kedélyeskedőnek, de sosem igazán viccesnek, vagy parodisztikusnak. Az Éjjeli Vérfarkas játékosságában pedig meg lett volna a potenciál egy valódi hommage vagy soft paródia jellegre is. Azonban mindig csak éppen annyira hagyja el a komfortzónát, hogy bármikor kényelmesen és biztonságosan visszatáncolhasson. Amit rendre meg is tesz.

Valójában csak azért bosszantó ez a bátortalanság, mert minden részletén érződik egy valódi kísérletezős csemege lehetősége. Merészség nélkül pedig nehezen jön el a vérfrissítés, vagy legalábbis az alkalmankénti lazítás a feszített tempóban. Talán sokkal nagyobb szüksége is van most az MCU-nak a hasonló független(nek látszó) produkciókra, mint valaha. A kockázatkerülés viszont akadály, amitől a Marvel filmek és sorozatok egyre sematikusabbá válhatnak. Az időnkénti célcsoporthoz igazított hangvétel változtatások nem jelentenek igazi megoldást. A burokból való kilépés jelentene. Ugyanakkor egy halloween környéki, rémfilmes különkiadásként egyszeri felüdülést nyújthat 55 percre. Csak fáj látni, mennyi lehetőség lehetett volna még benne. Mert ebben a formában azért hamar törlődhet a memóriából.
Pozitívum
(+) Végre egy kis frissítés.
(+) Alapvetően kellemes hangulat.
(+) Sárlény, azaz Man Thing!
Negatívum
(-) Papírvékony és sietős történetvezetés, még a játékidejéhez képest is.
(-) Lehetne sokkal merészebb.
(-) Kérdéses, hogy mennyi minden kerül majd át a nagy kánonba, és hogy folytatódik-e ez a kísérletezés.