A Fumax legújabb Megtorló kiadványa két “Mi lett volna, ha…?” jellegű sztorit tartalmaz. Közös pontjuk, hogy Frank Castle mindkettőben egyedül tör a Marvel többi hősének és gonoszának életére. Az okok azonban nagyon is eltérőek. Látványban azért mindkettő erősebb, mint történetben, vagy cselekményben.
Amennyire egyszerű és áramvonalas a Megtorló, mint karakter, éppen annyira lehet nehéz jó sztorit írni köré. Ennek egyik oka éppen az egyszerűsége: a bosszú lecsupaszított megtestesüléseként csak kevés történettípusban állja meg önállóan is a helyét. Az utcaszintű bűnügyek, a maffialeszámolások, vagy a groteszkségükben is reálisan emberi aktuális főgenyók elpusztítása azonban egy idő után egysíkuvá válnak. Mint ahogy a Megtorló Vs. akárki jellegű történetek is elérhetnek egy sematikus végpontra. Bár az 1 az 1 ellen típusú párharcokban rejtőznek még tartalékok, a Megtorló nemcsak egyesével küzd meg ellenfeleivel. Immár kétszer is másvilágra küldte a Marvel panteonjának nagy százalékát. A Megtorló a Marvel Univerzum ellen Jonathan Maberry azonos címú négy részes minisorozatát, és Garth Ennis A Megtorló kinyírja a Marvel Univerzumot one shotját tartalmazza. Mindkét sztori egy “Mi lett volna, ha…?” jellegű alternatív síkon játszódik.

Maberry sztorija az eredeti megjelenése környékén, 2010-ben mondhatni a popkultúra aktuális korszellemének megfelelő alaphelyzetből indít. A zombimánia ekkoriban a The Walking Dead sorozatnak köszönhetően újult erőre kapott, ami nemcsak a silány minőségű B- és trashfilmek elszaporodásában volt tetten érhető. Az élőhalottak szinte mindenhová betették rothadó lábukat, a zenei kiadványoktól, a regényeken át a képregényekig. A különböző formákban megjelenő élőhalottak persze régóta jelenlévő és visszatérő szereplői a horror sztoriknak, de a 2010-et övező pár évben régen látott dömping keletkezett sétáló hullákból. Vagy húsevő, rohanó és üvöltöző fertőzöttekből. Hiszen a The Walking Dead megjelenése előtt a klasszikus zombik helyét, amolyan reform módon más jellegű, hullának nem feltétlenül nevezhető húszabáló fertőzöttek vették át. Maberry pedig az ekkor már egy ideje létező jelenségnek számító Marvel zombikat ötvözte az előző éveket meghatározó zombi/fertőzött trenddel, valamint a Legenda vagyok (és az eredeti regény) hatása is megfigyelhető.
Frank Castle tehát amolyan magányos túlélőként tengődik a kipusztult világban, és életcélja, hogy kiírtsa az átalakultakat. Vagy ahogy ő nevezi: szörnyeket. Miközben a zéró páciensre vadászik, újabb túlélőkre bukkan, akiket mégsem hagyhat magukra. A védelmezővé váló Megtorlót egy ajánlattal keresi meg az átalakulása után is folyamatosan pofázó, Castle által többször, változatos módszerekkel széttrancsírozott Deadpool. Maga a zéró páciens óhajt beszélni a Megtorlóval, ám a leszámolás elmarad. Castle egy feladatot és ajánlatot kap a szörnyeteggé vált hőstől, amit vonakodva bár, de a jobb világ reményében még utoljára teljesít.

A történet és vele együtt a cselekményvezetés sajnos nem egyenletesen megkapó vagy igazán emlékezetes ahhoz, hogy a Megtorló legjobbjai között emlegessük. Vannak ugyan látványos momentumok, mint például a kisebb háremmel körülvett, kezeket nyakláncként gyűjtő Lény, vagy az őslakosok hajviseletét hordó Hulk. De még akár meredeknek számtó húzások is, mint Castle végső oldalakon betetőző karakterazonos viselkedése (igen, mindenkit szarrá lő), vagy a kiszabadítandó várandós karakter megjelenése. Összességében mégis kicsit laposabb az egész, mint az a koncepcióból következhetne. Akciójelenetek természetesen bőven akadnak, de ezek sem bírnak akkora súllyal, hogy sokáig az olvasóval maradjanak. Ez már csak azért is kár, mert ha a sztori önmagában kevés is, legalább a látványos akciókban bővelkedő cselekmény az átlag fölé emelhetné.
Ráadásul az alaphelyzet, és a főszereplő karakter bőven engedne teret egy sokkal extrém őrületnek is. Vagy legalábbis egy a karakterhez jobban passzoló, a harcokat jobban kiaknázó akciózásnak. Noha nem egy MAX címkés minisorozatról van szó, az ellaposodáshoz jócskán hozzájárul az is, hogy az alkotók nem mertek átlépni egy határt. A teljesen abszurddá váló fekete humor irányába tesz azért óvatos lépéseket, de a hangvétel mégis egészen komolya marad. A pap és a kisfiú érkezésével pedig egy furcsa moralizálás is előkerül, ami a Megtorló címektől nem idegen ugyan, de itt kicsit erőlködésnek érződik. Maberry azonban a karakter szempontjából jó érzékkel vet véget ennek az utolsó oldalakon. A vérengzések terén sem indul el az extremitás felé, így végülis A Megtorló a Marvel Univerzum ellen megreked egy köztes hangulati síkon.

Ugyanakkor Goran Parlov és Lee Loughridge rajzaira kevés panasz lehet. A rajzfilmszerű ábrázolásmód távolságtartónak bizonyul a komolyabb hangvételhez, a színezés azonban rendesen aláhúzza a hangulatot. Bár az is igaz, hogy időnként képes zavaróan sűrűvé válni. A barnás, tompább színvilág néhol több színnel keveredik ugyan, de sosem válik vibrálóvá, hangulatidegenné. Mindent összevetve, a hibái ellenére Maberry egy élvezhető, egyszerű és látványos, komor, mégis óvatos poénoktól sem tartózkodó sztorit alkotott. De főleg azoknak lesz kellemes élmény, akik amúgy is bírják a Megtorló sztorikat. A többiek talán kevesebb kapaszkodót kapnak.
Garth Ennis “egylövetűje” azonban egy igazi érdekesség a kötet végén. 1995-ös eredeti megjelenésekor koránt sem lett akkora siker, mint amennyire hírhedtté vált később. Ennis legelső Megtorló története már keletkezésekor is egy fekete bárány volt, és furcsa mód alig keltett visszhangot akkoriban. A történetet csak sokkal később kezdték el újrafelfedezni, amikor Ennis már az elismertebb Megtorló sorozatokon dolgozott. Egyedien csípős, punkosan vehemens látásmódja viszont már itt is kézzelfogható. Az ő alternatív síkján Castle családja nem egy maffialeszámolás, hanem egy szuperhős akció során veszti életét. Az egykori katonából lett rendőr pedig a helyszínen rögtön elkezdi kinyírni az ott tartózkodó szuperhumánokat. Az életfogytiglani börtönbüntetését azonban esélye sincs megkezdeni, mert egy szuperhőskárosultakból álló titkos társaság beszervezi, hogy legyen a végrehajtójuk a hősök elleni harcban. Frank pedig örömmel veti bele magát a vérfürdőbe.

A Megtorló kinyírja a Marvel Univerzumot több ponton is jogosan válhatott a képregényrajongók céltáblájává. Hiteltelen, hogy egy szupererővel nem bíró igazságosztó sorra hatékonyan végez a legnagyobb hősökkel? Abszolút jogos. Túlságosan könnyen és gyorsan megy minden? Igaz. Nem túl átgondolt a koncepció? Meglehet. Nem árt azonban elfelejteni azt sem, hogy egy vállaltan provokatív, középső ujjat mutató agymenésről van szó, ami fittyet hány minden szabályra és kánonra. Ennis és Doug Braithwaite erőszakosságban és groteszk ábrázolásmódban is elmegy a lehető legmesszebb, és az eredeti megjelenése idejében egy határfeszegető megjelenés volt. A legnagyobb problémája talán tényleg az, hogy túlságosan is könnyen ad minden győzelmet Castle-nek. Kevés valódi párharc van, azok is elég rövidek. Annál több viszont, amikor tömegével esnek el a hősök egy-egy oldalon. A kiadvány terjedelme a fő ludas ebben a tömörségben, így az egész olyanná válik, mint egy hiperaktív és erőszakos rajzolt thrash metal videóklip. Annak viszont minden kifogásolható elemével, és dühösségével is tökéletes.
A Megtorló a Marvel Univerzum ellen
Írta: Jonathan Maberry, Garth Ennis
Rajzolta: Goran Parlov, Dougie Braithwaite
Magyar megjelenés: 2022, Fumax Kiadó
Formátum: Keménytáblás kötet